2011. április 30., szombat

L. Varga Éva: Édesanyámnak



L. Varga Éva:
Édesanyámnak



Ásványokból építek házat
Hematit lesz az alapja
Turmalin tenger pihen majd szépen
Gondosan rendezve alatta.
Hegyikristályos ablakain
Szökik majd gyógyító Napunk fénye
Hogy örökre hintsen majd jót a Földre
Édesanyámnak tündérlénye.



Budapest, 2011
(Bíborvirág)




Fotó: Varga Éva - Saját Amaryllisem, sajnos ellopták

2011. április 28., csütörtök

L. Varga Éva: Réti füzény

L. Varga Éva : TANMESE

L. Varga Éva : TANMESE




A cikket a PPKE BTK egy előadása után írtam.. úgy látom, elég népszerű lett:-)Az eredeti címe -ha jól emlékszem,a Népszabadságban Az élet és a sör volt, Varga Lajos Márton kapta meg tőlem, Alea néven küldtem, és  P. A. monogrammal talán.  A kavarógépeket kérem, hogy tegyék el magukat 220 évre, mert perre viszem a dolgot,ha nem fejezik be! 


- Egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy
fogott egy befőttesüveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérőjű kövekkel, majd rákérdezett, hogy tele van-e az üveg?
- Igen. - volt a válasz.
Ezután elővett egy dobozt, tele apró kavicsokkal, és elkezdte beleszórni azokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután elővett egy dobozt homokkal, és azt kezdte beletölteni az üvegbe. A homok természetesen minden kis rést kitöltött.
- És most, - mondta a professzor - vegyétek észre, hogy ez a
ti életetek. A kövek a fontos dolgok (a családod, a partnered, az
egészséged, a gyerekeid). Ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amelyek még számítanak, mint a barátaid, a munkád, a kollégáid. A homok az összes többi: az apróságok.
Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik azéleteddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak a boldogságodérdekében.
Játssz tehát a gyerekeiddel, szakíts időt orvosi vizsgálatokra, vidd el a párodat táncolni. Dolgozni, takarítani, vendégeket hívni mindig lesz időd.
Ezért először a kövekre figyelj, azokra a dolgokra, amik igazán számítanak. A többi csak homok. Az egyik diák megkérdezte:
- És most már valóban tele van-e az üveg?
Mire a prof azt válaszolta, hogy igen, tele van.
Erre a diák elővett egy dobozos sört, kinyitotta, s beletöltötte az üvegbe. A sört a homok elnyelte, és térfogatváltozás nem következett be. Azt mondta erre a diák:
- Nos, bármennyire is úgy érezzük, hogy az életünk teljes, a
fenti példából jól látszik: EGY SÖR AZÉRT MINDIG BELEFÉR!!!"



Ez úton köszönöm eltűnt barátomnak Cs. Endrének az ötletem kiteljesítéséhez tartozó vitát, és az éttermi meghívást..finom volt a baracklé..és remélem, hogy majd mégis előkerül majd a jövőben. Hiányzanak a beszélgetéseink! Meglehetősen sok ötletet adtak az alkotáshoz.



Szeretettel köszönöm Dr. Maróth Miklósnak az ötletet adó előadást, és az életre szóló tanításokat!

L. Varga Éva: Visszaváltozás


L. Varga Éva:
Visszaváltozás

(Franz Kafka Átváltozás c. novellájának "folytatása" - iskolai dolgozat)


A becsapódott ajtó ismét elzárta a külvilágtól, s a hivatalnokból lett bogár támolyogva vonaglott beljebb és beljebb a sötétségbe...Testét-lelkét sajgó fájdalom járta át, húga kegyetlen szavai szinte halálra sebezték.
Magába roskadtan mászott be a biztonságot nyújtó kanapé alá, s körbejáratta szemét a környezetén. Vastag portakaró lepte a szobába halmozott tárgyerdőt. A földön itt is, ott is ételmaradékok terjesztették romlottságuk elviselhetetlen bűzét, s a levegőben cérna- és porkavalkád cikázott az ajtó által keltett légáramlat hatására, majd lassan leülepedett. A csillagok halvány sugara megváltóként világított be az elhagyatott szobába.
Mégis, e megszokott, egyetlen barát a fény jelenléte elviselhetetlen szorongással töltötte el...
Hidegnek, távolinak érezte, s eddigi teljes létének mindig gyűlöletével fordult ellene.
Hivatalnokságának elfojtott érzései vad orkánként zúdultak rá, felsejlettek előtte monoton munkájának, gépies életének eltorzult képei. Hirtelen pergett le le előtte emberi élete valamennyi apró rezdülésével együtt, s az őt akkor még érzékletlenül hagyó dolgok minden bogár-ízét megremegtették. Az ízig hatoló tűz megújuló gondolatvilága elterelte a figyelmét a testét kínzó szüntelen fájdalomról és szinte önkívületben próbálta átgondolni helyzetét.
Végtelen időnek tűnt ez a pár pillanat, s lobogó dühe lassan csillapodni kezdett. Emberi szíve összeszorult, amint átlátta saját, és családja helyzetét. E lelkiállapota lehetővé tette számára, hogy önmagából kilépve, családtagjainak szempontjából nézze a történetet. (Undorodva fordult el önmagától, mint embertől, és mint állattól egyaránt). Felfogta rettenetes helyzetüket, átélte magára-maradottságuk valamennyi rezdülését, a minden apró mozdulatukba, gondolatukba beleremegett.
Ugyanaz a mérhetetlen szülői és testvéri fájdalom járta át a lelkét, ugyanaz a borzalom öntötte el testét. Látta maga előtt arcizmuk minden apró rándulását, az erőlködést, a küzdelmet, a látvány felfoghatatlanságát, a megrökönyödést tükröződő szempárokat.
Átélése tökéletessé vált, szaporán zihálva, légzési nehézségekkel küszködve tért vissza bogarasan emberies tragikumába. Szédületes beleélési képességére most jött rá, s kisszerű, nevetséges életét kívülről szemlélve teljesen meghasonlott emberi voltával.
Kívülről hirtelen beszéd hallatszott, s ez kizökkentette álmatag világából. Éberen figyelt minden egyes szóra, s megrázkódott a hallottak hatására. Igaz, hogy kívülről állat, de belülről érzelmi telítettséggel bíró ember! Szüksége van a szeretetre, ha nem is teljesre, de csupán egy hangyányira. Nem tud beszélni, de ugyanúgy gondolkozik, érez mint bárki az emberek közül... Felfogja e rendkívüli helyzetüket minden felfoghatatlanságával együtt, csak egy kis megértést tanúsítsanak az ő irányában is! Elvakult düh járta át, de hamarosan felemelő megbocsátás érzése uralkodott el tagjaiban. Szívéből patakzott a könny, önkívületi állapotba zuhant.
Grete undorral és gyűlölettel telt meg bogár testvére iránt. Érezte, ha most nem tör ki, idegei végleg felmondják a szolgálatot. A két szülő fájdalmas, elkínzott arccal meredt a félhomályba, időnként meg-megremegve. Grete éles, hideg szavai csak Gregor tudatáig jutottak el... Apa és anya egyaránt beleroppant az élet kegyetlenségeibe. Grete nem hiába vált a család támaszává. Érzelmi kitörését kontrollálva megnyugodva ereszkedett le két szülője közé, s megfáradt kezüket kezébe véve mérhetetlen biztonságot árasztott maga körül.
Hatalmas, végtelen csönd ereszkedett a házra, mintegy védelmül a további kínok sorozata ellen.
A hatalmas bogár sérült kitinpáncélja alatt meg-megvonaglott az égő, lázas test. Hatalmas zsibbadtsága már elmúlóban volt, s fájdalom uralkodott el idegein. Görcsös rángások futottak át lábainak ízén, és visszanyerte eszméletét. Szúró fájdalmat érzett a hasi oldalán, kezdte szűknek érezni a páncélját. Pillanatra átfutottak előtte az elmúlt nap képei, s szorogó bizonytalanságérzete teljes erővel tört rá.
Vágyakozás fogta el, elmondani gyötrődését, érezni a szűkebb közösség, a család melegét. Szeretett volna kisfiúként anyjához bújni, s őszinte, gyermeki szóval álmodozó tekintettel figyelni apja remegő, öreg kezét. Rádöbbent a valóságra, s megjelent előtte anyja és apja ráncos, fáradt, ősz fürtök övezte arca, meggyötört tekintete. Látta maga előtt saját, kifejezéstelen arcát, monoton élete egyhangúságát, a szürke hétköznapok irtóztató csöndjét, melybe csak húga kedvessége, mindenek fölött álló erőfeszítése vitt egy kis változást. Megbánása végtelen erővel tört rá, révedező tekintete hajóként úszott a fénysugár végtelen folyóján, s ismét az érzéketlen valóságba merült.
Jó néhány óra telt el így. Az ég alja szürkülni kezdett, s megjelentek az őszi nap első sugarai. A kanapé alól mocorgás hallatszott, majd koppanás. Gregor sajgó fejéhez kapott. Csodálkozva nyúlt ismét oda. Ismét bodor fürtök rengetege borította fejét. Határtalan öröm járta át. Igyekezete, hogy elhagyja szűk helyét azonban eleinte sikertelennek bizonyult. Sajgó teste eszébe juttatta helyzetét, és küszködve, undorodva próbálta elhagyni e kellemetlen helyet.
Grete zaklatottan, belső szorongásra ébredt. Elfojtott érzéseinek az álom határt engedett. Szíve összeszorult, a fájdalomtól bódultan meredt a homályos szoba zordon, titokzatos ajtajára. Hirtelen meglepett, örömteli kiáltás hagyta el ajkait...
Az ajtóban teljes, megváltozott valóságában Gregor állt.

(Debrecen, 1993-94)

L. Varga Éva: Környezetünk "védelme"


Varga Éva:
A környezetünk „védelme”



Megjelent: a HBN 1995.január 5.csütörtöki számában a „Hajtás” rovatban;Arany Lajos és Erdei Sándor szerkesztése alatt, az eredetivel teljesen megegyező külalakban. 

Manapság az emberiség „fontos problémái” közé tartozik a „környezetvédelem”. Naponta pusztul ki növény- és állatfajok sora, de ez, úgy látszik, mellékes, mert sokan közben zöld színű kártyácskákkal foglalkoznak, amelyek fogyasztják a természet büszkeségeit, a fákat, és egyáltalán nem akadályozzák meg az igazi szennyeződések terjedését. Nem is beszélve a költségekről, amelybe – mint szöget a deszkába – beleverik az ártatlan embereket, de nem az államot. Mert miért is ne kímélnénk szegényt attól az egyszeri, nagyméretű átalakítástól?! Hiszen majd az állampolgárok kifizetik a különböző orrcsavaró bírságokat. Vajon zöldebb lesz a természetük is?

Ha, ha ezt nevezik nálunk környezetvédelemnek?! Biztosan valami „kis” tévedésről van szó. Csupán olyan galaxisméretűről. Vagy talán valamiféle szócseréről… Ezt könnyen meg lehet magyarázni! Az emberek környezetvédelem címén elégetik a szemetet. Az égés során – mint tudjuk, – édes-kedves-bűzös gázok keletkeznek. Ezek a kis ártatlanságok általában mindig alaposan szétverik Földünk védőpajzsát. Hogy micsoda bunyó megy ott! Galaxisbeli mérkőzésnek is beillik. A gázok szuperszonikus sebességgel száguldanak a világűr felé. Nem kímélik a troposzférát, nem kímélik a sztratoszférát. Még kevésbé az ózonréteget. Körbeveszik ártatlan molekuláit, és addig püfölik, míg végül…- az erősebb győz. És nehogy azt higgyük, hogy az ózonmolekulák! És otthagyják szegény szerencsétleneket, akik megsérültek a kíméletlen küzdelem során.


De ez még hagyján. Ekkor jön a savas, ólmos, benzingőzös támadás…Míg végezetül a szratoszféra és a mezoszféra egybeolvad. Ja, bocsánat! Ne siessünk annyira! Először olyan 100 négyzetméteres lyukacskák jönnek létre. Ez az a tipikus „szitajelenség”. És ekkor az „éltető” magfúziós reaktor szeretetteljesen megajándékoz bennünket ibolyántúli sugaraival. Ezek a „kemény legények” roncshalmazt csinálnak minden élő anyagból…Egy kis hólyagocska, majd egy icipici lyuk. Aztán még nagyobb és még nagyobb. Hát kell ez nekünk? Vagy esetleg jobban szeretjük a sárga színt a zöld helyett? Nem az irigységre kell ám gondolni. Csupán az aprócska homokdombokra, amelyek a Baktérítő és a Ráktérítő mentén húzódnak végig Földünkön. Közben nem is védekezünk a támadássorozat ellen, mely a „lyukalkotás” kimondhatatlanul nagy mestere. Á, ne is törődjünk vele! Segítsük érvényesülni lehengerlő erejét, freonocskával töltött spray-kkel, a ragaszkodó CO-molekulácskákkal, frissen „készült” radioaktív anyagok elszabadításával!

Ja, és ne felejtsük ki az ártatlanságtól lelkibeteg vegyészeti és kozmetikai gyárakat, fodrász-bűzbarlangokat! Mind-mind segítenek gyártani az óriási szitát. Édes zöld ligetek! Ugyanúgy foltot jelentetek Földünkön, mint az apró ózonmolekulák. Mert a szitakészítés nagyon egyszerű. Lyuk-lyuk hátán.

Végül a Föld is belekerül egy végtelen „fekete lyukba”, ahonnan már nincs kiút, mert az maga a pusztulás.

Varga Éva




Koós Jánossal

 .... zenéért.. és a jogdíjakért.....

L. Varga Éva: Útmutató


L. Varga Éva: Útmutató

/L.Cs.-nak/

Kicsit több békesség, jóság, szelídség,
Kevesebb viszály, irigység...
Kicsit több igazság úton-útfélen,
Kicsit több segítség bajban, veszélyben.
Kicsit több "mi" és kevesebb "én",
Kicsit több erő és remény....
és sokkal több virág az élet útjára! 
- mert a sírokon már hiába...

Varga Éva sk. 

2011. április 27., szerda

L. Varga Éva: Gesztenyék 1999-ben

Gesztenyék 1999-ben
/ Gesztenyék 1999 őszén /



Itt a kezed: gesztenye levele
S ott a képed: gallyak kerete.
Hull a levél, befon az ősz szele
Zsebemben gesztenye: búcsúzom vele.

Nagy barna szemek: két kicsiny gyerek.
Futok a téren, szívem megremeg
Arra gondolok, hogy mi lesz velem s veled,
Ha nem akarsz beszélni amíg lehet.



A két gyerek szeme felragyog
A szemükben pótmama vagyok.
Csak Isten tudja még holnap hol vagyok
Hogy szívükben, szívedben mit hagyok.

Kicsi kezük zsebembe mélyed,
Készítünk belőle valami szépet
Ez lesz a feje, kék lesz a szeme
Pálcika legyen a két kicsi keze.

"Kedves! Szívesen beszélnék veled
Hogyan mondjam el amit nem lehet?
Megsimogatnám a kezded
Csókkal hinteném a szemed..."

Elment az idő a téren
Kezüket megfogom szépen
Zsebemben egy halom gesztenye
Lassan a hegyre indulunk vele...

Hátra nézek még: gesztenye levele.
S ott van még a képed: gallyak kerete
Hull a levél befon az ősz szele
Zsebemben gesztenye, ezernyi gesztenye...

2002



Varga Éva

L. Varga Éva: Ajándék (Szeretettel Édesanyámnak Mária napra)

L. Varga Éva


Ajándék


(Szeretettel Édesanyámnak Mária napra) 




Rózsakertet álmodtam

Ebben a kis álomban

S ajándékul

Minden rózsát, minden szirmát

Mint az esőt, aranyesőt

A felhőkből

Rád szórtam! 

2002.



Varga Éva


L. Varga Éva: Elmondanám



L. Varga Éva:

Elmondanám



Tudod, ha lenne rá szó

Elmondanám

Mire vágytam itt legbelül.

Tudod, ha lenne rá szó

Elmondanám

Ami itt legbelül feszül.

Mire vágytam, elmondanám

Ha lenne rá szó.

Tudod?

Csak ne sejteném titkon,

A múltban járva:

Hogy a csillagot is

Lehazudod…

2003

Varga Éva

L. Varga Éva: Névnapodra


L. Varga Éva:

Névnapodra

(Mária napra)



Ha lenne kincsem, rózsám,

Tengernyi illatom

Láthatatlan zsákban

Ékes pillanatom

Rád szórnám szívemből

Ajándékul neked

Hogy mint a szivárvány

Ékítse életed.

2002.



Varga Éva

L. Varga Éva: Princz Gábornak



Princz Gábornak
/ A Jive Aces körébe :) /


Szenvedő Rózsát az úton

Ha látsz

Borongós úton, ha napokig

Jársz

Ha ragyogó napokon hiány

A mosoly,

Ha úgy érzed, hogy a

Tükröd arca már

Nagyon komoly,

Vedd a lapot, és

Írj nekem egy verset!

Szerényet, díszeset

Avagy netán nyerset…

Gondolj Rám az úton

Csak egy pillanatra …

Szükségem lehet most

Minden fordulatra!



2003.július.20.

Bíborvirág - Tapló Napló - 2008.

Nyugalomra vágyom, nem magányra…


Nyugalomra vágyom, nem magányra…

                                     hogy arcod képét ne csak a képernyő lássa…


                                              Szeretnék végre alkotni az égre, vonásokat festeni a lap színére…

vagy fonákára… mindegy..


                                                            Csak végre amit mondok, elhiggyed…


Hogy velem legyen a hit és a remény..s az aki csak szeret, bármilyen szegény…


                                                                             pénzben, lélekben, érzelemben — mindegy…

Csak az a lényeg, ami nem mindegy…
      
                                                    Hogy soha nem vétettem… azt te is szívedből higgyed!

Az őrjítően hangos zene is lehet megnyugvás, ha azt teszed, amit a lelked lát..


                            Mit sem ér a szabály, a rend ellenében.. de szabály van mindenki kis buksi fejében…


Hogy értsd, hogy megértsd mit lehet és mit nem… olvasnod és beszélned is kell itt lenn..

                                                          Soha nem csak a jövő a lényeg.. élj végre a mában, s érts meg!


hogy szivárványt festess te is az égre…!!!


                                             hogy neked is higgyenek végre..


Hogyan kiáltsam, nem a csukott száj az ami lát, nem a választalan levél meséli el az igaz dolgokat..



Csak a szó, a mondat, amely mindent megmutat.. a képpel a tárggyal, a mozdulatokkal… 
és a te sajátos kis 
                                                                grimaszaiddal..



A teremtő márvány csakúgy néma

                                                     marad.. bár elbeszéli évezredek neszét, zaját…

 soha nem fogod hallani a hangját..



kiejtett betűket nem hallasz soha.. a leírtakat is hamar benövi a moha…



A percek csak jönnek feléd, és mennek …. egyik sem áll..



                                                        Hogyan kiáltsam végre, hogy tenni kellene már!



                                                                                   Elhinni a jót, s azt segíteni… nem a
végtelenségig betegíteni… szúrni - vágni - nyomni..



                                                      s az élettel együtt csak eltolódni..s tolni…




Érezni kell, tudni mi a jó.. egy végtelen skálán,

                                                                           amit belep hó, jég, és folyam..



s talán egyszer a csillagok között rohan a gondolat..



                                              Nem kell elhinni a hazug dolgokat.. védte magát? eltűnt csendben…



Nem ordít, nem bánt… csak a rendben és
                                                                  magányban botorkál csendben…ez az én lelkem….

bár ütött, vágott volna minden támadásra… lenne, aki most igazán s igazul látna..



Hogyan kiáltsam, hogy végre el kell mennem.. arra az útra, amelyre jöttem…



Amelyen velem jár és velem járt az Isten.. és bárki állt utamba, csak állt, mert a Mindenható csak percekig                                                  várt…
                                                                Tudod, nem kell hinned..



meg van írva az, hogy mit kell tenned…s a fele csak benned…


Néma sikoly csak az álom ma már… s a képernyő képe egy percet sem vár...
                                                 álomból való lett, s a való ma már csak álom kell legyen..


melyre az érzelem csak egy legyintést kell hogy tegyen…Mert fáj…
                                     ordít és sikolt.. és csak az tudja, hogy mi volt, aki teremtette…


                                              S logika, történelem csak “megette”…. csak ” megette”…




Mert azt is csak ő teremtette és menesztette….

L. Varga Éva: § Álomvilág §



L. Varga Éva:

§ Álomvilág §



A tájat a felkelő nap sugarai vöröses fénnyel vonták be. A tisztás harmatos növényzete üdén ragyogott a napfényben. Az éjszaka ismert zajai fokozatosan szűntek meg, és a tájon másfajta hangok váltak uralkodóvá. Az erdő fokozatosan megelevenedett. Hűvös hajnali szellő zizegtette a fák leveleit, s a felemelkedő nap hamarosan felszárította a nedvességet.
Már delelőre járt az idő, amikor a fák között húzódó csapáson kis társaság jelent meg. A természet ölén kissé felszabadultabban viselkedő csoport vidám hangorkánnal adott hangot elismerésének, amikor rátalált a szinte tökéletes harmóniát sugárzó, kerek tisztásra. A csoport hangadó emberei úgy ítélték meg, hogy a hely tökéletes arra a célra, hogy a magukba fojtott érzéseknek és tapasztalatoknak szabad áramlást engedjenek. Hamarosan letelepedtek a selymes, dús pázsitra, amely mintha titkos kezek gondos munkáját hordozta volna magán. Néhány perc múlva megjelentek a bokrok mögött felszerelésekkel terhelt társaik is, akik rejtélyesen mosolyogva telepedtek le körükben. A titokzatosság pillanatokra fenséges csöndet varázsolt köréjük, melyben újra hallhatóvá váltak az erdő titokzatos zajai.
Egy szőke, göndör hajú fiúcska törte meg e különös hangulatot, felfedezve az egyik dobozból kilógó, mesefigurákkal díszített széles nyakkendőt. Szinte repült a színekben pompázó, sejtelmes ládák felé. A figyelem teljes mértékben felé irányult, s a szempárok kíváncsian meredeztek a tisztásnak e bizonyos pontja felé. A gyermek megrántotta a nyakkendőt, de a láda zárja nem engedett. Ekkor hisztériásan legörbülő szájjal hátrafordulva, keresni kezdte a tekintetével édesanyját. De a közeledő idegen arcok tömegében még véletlenül sem sikerült felfedeznie. Kezében még mindig a nyakkendőt markolászva, patakzó könnyekkel szemében ijedten tekintett a fölé hajoló lány felé. A lány aranyszőke haja lágyan omlott fedetlen vállaira, s a búzakék szemekből sugárzó gyöngédség elapasztotta az előtoluló könnyek áradatát. Az elefántcsont-fehér kéz felpattintotta a zárat, a láda előtárta elrejtett kincseinek világát. A gyermek vidáman felkacagott, és két kezével alaposan belemarkolt a láda tartalmába. A két piciny kéz hirtelen rándult vissza, s rózsaszínű ujjacskákon bíborszínű vércsík jelent meg. A fiúcska ismét feljajdult, kezét fehér ingének vászonredőibe rejtette, s szakadozottan felzokogott. A sírás ismét csak rövid ideig tartott, hiszen a riadalom felett úrrá lett a kíváncsiság. A másodperc töredéke alatt nyúlt vissza a ládába, és kirántotta a szemtelenkedő, szúrós tárgyat. Ruhatű csillant ujjai között, mely selyemkendőt húzott magával. A kendő sarkába varrt díszes aranyhímzés azonban már a felnőttek figyelmét keltette fel. Egy régi vers sorai tündöklöttek a ragyogó, lassan egyre perzselőbben sütő nap fényében. Pattant a többi láda zárja is, és ódivatú ruhák, kiegészítő eszközök láttak újra napvilágot. Kissé dohosnak mondható szaguk régi korok emlékét idézte, felborzolva a kis csoport kedélyvilágát. Az elszabadult fantázia végtelen tere kiterjesztette óriási szárnyait, és csak röpke perc kellett ahhoz, hogy letűnt korok emléke újra valósággá váljon.
A kisfiú finom, fekete legyezőre talált a sok fölösleges kacat között, és lelkesen nyújtotta az égszínkék, tüllfodros ruhában pompázó leány felé. Fejét édesen félrehajtva csodálta a szépséges idegent, aki jutalmul gyengéden simogatta meg kócos fürtjeit. A gyermek letelepedett a fűbe, kíváncsian figyelve a körülötte zajló eseményeket. Gondolatai fokozatosan eltávolították a valóságtól, s lassan mély, mézízű álomba szenderült. Fürtjeire harangvirág borult, arcát enyhe szellő hűsítette. A tisztáson pedig egy élet-ízű, régi kor eseményei elevenedtek meg, a jelenlévők beleélő képességének , fantáziájának teljes mértékű igénybevételével.Hórihorgas, fekete ruhás férfiú jelent meg a kökénybokrok mögött, fekete bajsza és csillogó cilindere között egy lorgnon villant meg. Ha a ragyogó napfény nem aranyozza be a keretét, talán nem is látszott volna, hogy az úr mélyen ülő, sötétbarna szemekkel is rendelkezik. Szinte félrehúzott szájával szorította szemére lorgnonját, mintha szemgolyóját erőszakkal igyekezett volna a helyén tartani. Esetlennek tűnő mozdulatai mégis valamilyen különös bájt sugároztak a társaság többi tagja felé. Hosszú lábai minduntalan összeakadtak, s amerre járt, önkéntelenül is nevetést támasztott megjelenésével. A mozgások lassan harmonikusabbá rendeződtek, s a zajban halkan felcsendült egy verkli hangja. A zenekart igyekezett pótolni felcsendülő melódiáival. A férfiak különös öltözetükben megindultak választott párjuk felé, s az ismerkedéssel kezdetét vette a táncrend kialakítása is.
A leány harmonikus megjelenésével felkeltette a férfi figyelmét. Két szemsugár találkozott a megtört levegőben, s a lány lesütötte szemeit. A férfi botladozó lépteivel indult meg felé, keresztültörve a tisztáson keringő színes forgatagon. Egymáshoz ért a kezük, s élénk bizsergés járta át minden porcikájukat. Lassan összefonódva lejtettek a verkli dallamára. A férfi levetkőzte minden esetlenségét, vonásai kisimultak, elfelejtkezett minden borzongató gondolatáról. A dallamok egy felszabadult világba vonták őket magukkal. 
Az idillt azonban váratlanul mély fájdalom járta át. Tekintetük a földön pihegő gyermekre esett, s szinte egyazon pillanatban jöttek rá arra, hogy mindez csak röpke perc az idő végtelenjén. A harmónia egy törékeny kristálygömbje, amely bármelyik pillanatban a földre zuhanhat. Még szorosabban ölelték át egymást…
Az erdő felől hirtelen zaj támadt. Egy fehér köpenyes alak rohant át a tisztáson, minden járható utat elkerülve. Köpenye szinte uszályosan vonult utána a levegőben, beleakadva a bokrok töviseibe. A társaság ijedten rebbent szét, s megrökönyödve tekintett a férfi után, aki kezében injekciós tűt tartva, félőrülten ordítozva veszett el az erdő sűrűjében. Hirtelen zuhant rájuk a valóság, s mire a férfi széttekintett, az „aranyhajú” lányt már nem látta sehol. A lábainál csupán egy törött ampullás üveg hevert, mely a rohanó férfi zsebéből hullott ki. A férfi pillantása az üvegről a gyermekre esett, aki riadtan törölgette óriási szemeit. Keresni kezdte édesanyját, de a zsibongásban sehol sem lelte kutató tekintetével. Kíváncsian fölpillantott a mellette álló férfire, majd lassan megindult felé. A férfi megfogta a gyermek kezét, és elindult véle a kitaposott ösvényen. Alakjukat lassan végleg eltakarták a falevelek...


Varga Éva

1998. április 29.

Megjegyzés: A történetből egy megadott elemet mellőztem... Szándékosan, mert megtörte volna az eseménysort.. De így is jelest kaptam rá.  Köszönöm!

Köszönöm Zolinak, hogy benne élhet,  és mindenkinek, aki már gyerekként segített, a színpadra állni...és merni...



Juhász István szemináriuma, hangjáték


(Lövey-)Varga Éva: Visszavárunk




(Lövey-)Varga Éva:

Visszavárunk




Milyen jó neked, hogy pihensz

S örökre elrejted a múltnak kincseit

Nem ismered már a könnyrengeteget

Mely mindent, de mindent fölfeszít.

Türelmes, nyugodt mozdulatod

Már csak az emlék rajzolja elénk

Millió évek távolából küldj még

Bátorítást felénk!



(2003)

L. Varga Éva: Niké



L. Varga Éva:
Niké


Néma, szótlan ajkad büntet - 
Szétszóródott nagyvilág 
Lelkünk mélyén elhervadt már 
Minden apró kis virág 
Ha csillan a fény szemünkben, 
S izzó vérünk megbocsát 
A jövőben együtt élünk 
Meg majd minden új csodát.
(2003.)

L. Varga Éva: Kristálygolyó

L. Varga Éva: 
Kristálygolyó

Picinyke ékszer: kristálygolyó, 
Rengeteg emlék, mint egy folyó... 
Hullámzó habja visszacsap 
S ránk omlik, akár a zuhatag. 

Szikrázó cseppek szerteszét 
Szórják a csendünk minden neszét 
Szivárványszínben izzanak, 
Mint üveghegyen, ha tűz a Nap. 

Csillan a napfény, ha célhoz ér. 
Pezsdül és táncra kel a vér 
Körtáncot lejt a peremén 
S hatványozottan visszatér 

Két pici kéz nyúl érte már 
Gurul egy könnycsepp: zöld szempár... 
Tűnik a látvány; elgurult... 
Tüskés és vörös rózsákra hullt. 

Szivárvány-mosoly és zöld szemek 
A picinyke test meg-megremeg. 
Zokogás száll a téren át 
De az ÓVÓ tekintet mindent lát: 
És mindent, de mindent 
MEGBOCSÁT...

(Tiszaszentmárton, 2002.)




Varga Éva: Illusztráció a Kristálygolyó c. vershez.
Szkennelt grafika fénymásolata egy gyűjteményből

L. Varga Éva: Köszönetem (M.M.-nak és K. L.-nak)



Köszönetem

(M.M.-nak és K. L.-nak)




Csak egy vers lehet
Mint megannyi, és
Poros, rejtett lelet
Titkon és csendben
Nekem csak fáj
Az elhagyott és
Gyönyörű illatos táj
Mely nyugalmat adott.
            Láthatatlan vonzások
            Szőnek át teret és időt
            Hálóként ringva a
            Magasban, hogy durva
és marcona kezek
Rávessék alaktalan és
Formátlan lelkünkre,
Gúzsbakötve érzelmeineket,
létezésünket.
Utat keresünk mindannyian
            Letaszítva a gyengébbet,
            figyelmesebbet és
Lélekben gazdagabbat,
Hogy ránk találjon az
a materiális valóság,
amelytől megszabadulni
            talán soha nem lesz
                        alkalmunk.
Csak adunk, és adunk…
            Mosolyt és virágot,
Egy összetört világot,
            Jót és rosszat. –
S ez a mi igazi adunk
    Saját magunk ellen.
Hiszen élni akarunk mi is!
Ha Machiavellista eszközök
birtoklása révén is,
de élni akarunk!
S már késő minden,
Amikor a fájdalom szava
csal mosolyt néma
ajkunkra.
                                 Tiszaszentmárton, 1999.aug. 07.

L. Varga Éva: Inter viam

L. Varga Éva:
Inter viam

Egy láthatatlan kéz vezet 
Két zöld szemet, két kis kezet 
Egy láthatatlan kéz vezet 
Két könnypatak, mely elapad 

Egy lágy mosoly, mely oly komoly 
Két könnypatak, mely elapad 
Egy rándulás, egy ájulás 
Fegyelmezetlen sárgulás 

Egy rándulás, egy ájulás 
Mély fájdalom a válladon s 
Nehézkes percek szárnya von 
S a fájdalom a válladon.

L. Varga Éva: A múlt József Attilája

L. Varga Éva:
A múlt József Attilája

Arra gondolok, hogy mit üzenhetek 
Arra gondolok, hogy messze űzhetnek 
Azok a képzetek, amik tűrhetnek 
Szívem mélyébe verseket ültetnek. 

Arra gondolok, hogy értetek teszem 
Arra gondolok, hogy mi minden terem 
Abban a szívben, mely kicsit védtelen 
Amelyet ma még átjár a félelem. 

Arra gondolok, hogy majd tanítok 
Arra gondolok, hogy időt szakítok 
A jövő gyermekére, vele építek, 
Szívében csillogó, új századot szépítek.

(2002.)

L. Varga Éva: Elmondanám


L. Varga Éva:
Elmondanám

Elmondanám Neked, ha hagynád 
Éjfélkor abbahagytam a munkát 
Elmaradt minden, ami csak él 
Amit az ember valóságnak vél 
Azt hiszem, engem - mint sokszor téged 
Sokszor simogatott bársonyos véred 
Krisztusom, himnuszom zengjen érted 
Változtasd meg a véleményed! 
Könyörgök szépen, add, hogy éljen... 
Ne csak a képeken, rajzokon! 
Szemekben színesen, szívekben ércesen 
Álljon előttünk a csúcsokon! 
Sokat ígértél, még többet adtál 
Fel is áldoztad önmagad 
A szavak legmélyén ott izzott, lángolt 
Mit csak a vak lát, s csak süket tudhat 
Szilajon, szerényen, szívesen, szegényen, 
Rád vár itt minden - áldozat.

L. Varga Éva: Tükör



L. Varga Éva:
Tükör


Ezüstszürke bevonat egy üveglapon 
A fejemben mély, járhatatlan kanyon 
Szikrázó napsugár törik meg a 
Szememben, s én tehetetlenül hagyom. 
Barnába hajló zöld sugár 
Vörös csillámok között 
S hamarosan egy fénysugár 
Villan a könnycseppek között. 
Ez nem vers, csupán egy lelkiállapot 
Harangok zúgása fölött, 
S egy láthatatlan koppanás 
Rejlik a fátyolok mögött 
Hanyagság csupán, vagy félelem? 
Vékony ecset suhan, ki tudja 
Mit rejt titkosan a szorongó párhuzam. 
Álmok, képek, s egy 
rossz színdarab. Szétszakadt 
papírok a sarokban. Félsötét 
émelygés, vakláló tévelygés 
Eltitkolt szédelgés és egy 
Megszakadt szív vérvörös 
Mosolya.
(Tiszaszentmárton, 1999.)

L. Varga Éva Szememben

L. Varga Éva

Szememben


Oly nagy a világ 

S mégis oly kicsiny 

Szeretni félek tán 

S a szemem búcsút int 

Hozz vissza az útra 

Kedves! Hozz vissza még 

Hogy az első és utolsó 

Perce is legyen 

Boldog még!

L. Varga Éva: Nyár-utó


L. Varga Éva:
Nyár-utó

Tűztáncot lejt a nyárutó 
Szemében napfény, csillanó 
Kezével vígan int felé 
Az ősz, a színes, csábító

(Kisvárda, 2002.)

L. Varga Éva: Sudoris Gutta

L. Varga Éva:
Sudoris Gutta



Sudoris Gutta - egy egész füzér 
Pereg nagy csöndben az arcomon 
Formabontás és veszélyes álmok 
Horror vacui - mosolyok 
Sárga a rózsa nyílik az éden 
Pacis auctor - vérforraló 
A kereszt tövében eltitkolt vágyak 
Kódolt segítség, tompa sikoly 
Édes révület, veszélyes játszma 
Kristálytánc dallamok, a tanúság átka 
Elemi ösztön, lázálmok vára 
Lebeg előttem a csúcsokon 
A boldogság útján eszme a látkép 
A tudás hatalma örök kapocs 
Dimenziók és vörös hajszálak 
Beszélő szemek és vak dallamok. 
Tabula rasa - elvesztett élet, 
Elsüllyedt világok, bársonyos bú 
Borostyán úton tanár és tanítvány 
Mágikus érzelmek, zöld koszorú. 
A kereszt tövében eltitkolt vágyak, 
Kódolt segítség, tompa sikoly. 
A nap árnyékában remegve vártam 
Virrasztva izzó ormokon, 
Fekete sas szárnyal az égen, 
Szűztiszta szófüzér dallama zeng. 
Vöröslő rózsák zuhatagában 
Örök vallomás: kristálykönnyek.


(1999. április)

L. Varga Éva: Miért kísértesz?



L. Varga Éva: 
Miért kísértesz?

Miért kísértesz "éji szellem"? 
Miért van benned annyi kellem? 
Miért van évek múltán báj? 
Hogy velem szóba sose állj? 
Tudd meg, hogy gyűlöllek! 
Szerettelek... 
Tudd meg, hogy megvetlek! 
Kerestelek... 
Hangod elhagyott, oly régen fáj, 
De arcod mint kísértet, most visszajár. 
Szép szemed kékje elzöldült – kár. 
Gyűlöllek! Szeretlek... - Kereslek... - megvetlek! 
Érts meg, és két karom vár!

(Debrecen, 1996-Tsz., 1999. III. 30.)

L. Varga Éva Tört fényben


L. Varga Éva
Tört fényben

Elhalkult árnyak megfakult fénye 
Tűnik elő az éjben 
Visszafojtott könnyek tengere 
A titkon előbukó kéjben. 
Csillagok pora vonja be alakod, 
S a gondolatok között 
Behunyt szemmel 
Ujjaimmal is érzem 
Csábítóan férfias illatod 
De az érintés is foszlik 
A végtelen útja szántja 
A feldúlt levegőt 
S a szél szárnyára kapja 
A voltot, a vant, a leszt; 
S szívet, az örökké szeretőt.

(2004)

L. Varga Éva: Tulipán

2011. április 25., hétfő

L. Varga Éva: Könyörgés

L. Varga Éva:
Könyörgés






Adj Uram erőt
Elviselni azt,
Mit szem sohasem
Láthat
Ember nem tudhat.
Adj Uram erőt
Hogy legyek hű fiad
Ha éjjel nem is látlak
Ha nappal hallhatlak.
Adj Uram erőt
Hogy szeretni tudjak
Hogyha ember bántott
Megbocsáthassak.
Adj Uram erőt
Tűrni szótlanul
Ha szívem minden
Kincse
Égő lángra gyúl.
Adj Uram erőt
Elviselni azt, 
Mit az Ég írt elő,
S amit Te tudhatsz...

2002






L. Varga Éva: Ez voltam én




L. Varga Éva:
Ez voltam én






Beteg lelkednek pillanatnyi gyógyír
Sápadt fényű csillag sötét éjszakán
Mindent vágyó vadóc, akaratos gyermek
Csak hogy figyelj te is végre rám.
Loptam szikrát csalfa szemeidből
Piciny mosolyt néma ajkaidról
S lelkem ünnepelt csöndben, magányosan,
Ha véletlenül gőgöd meghajolt.
Érintésed után vágyó piros orcám
Könnyfátyolba fúlva lassan megfakul
Másnak teremtették, másnak teremtetett
Az a röpke óra ma már csak a múlt

2003.aug.01.



L. Varga Éva: Szőlőszemek

L. Varga Éva:
Szőlőszemek

Száll a felhő
Bárány felhő
Az égen
Szende szőlő
Szökkent szárba
A héten
Levelet hajt
S nemsokára
Leszedik
És a barna
Vén hordóban
Jó tüzesre
Erjesztik.


2002.





L. Varga Éva: Ebéd után

L. Varga Éva:

Ebéd után 

Olyan nagy csönd van
Csak az óra jár
Szikrázón hinti sugarait
A boldog napsugár


Várom, hogy a harang kongjon
Szóljon a kismadár
Rádió üvöltsön a szélben
S egy autó rám dudál.




Ébren vagyok, csak álmodom csupán
Új világot építek
Sajnos lassan nyoma sincs már
Annak az ódon réginek…




Pedig mily csodás tervekkel
Álltam a fehér falak előtt
Talán elsorolni is kevés lenne
A szombat délelőtt



A mi tervünk csodás volt
Ma már csak emlék lett, tudom
Messze van már minden kincsem,
Mint ahogy távol él hugom.




Az óra jár.
A repülőgép szárnya hasítja át
A levegőt.
Egy autó halkan elsuhan
S csak ez mutatja a bús időt.


Várok még…Nem tudom mit,
Csak várok itt sután
A mellemben a szívem dörömböl,
Nyughatatlanul és bután…

2002.





Varga Éva : Nárciszok az udvaron, Mobilfotó, Tiszaszentmárton