2011. május 29., vasárnap

Kékrózsa Bíborvirág : Tapló Napló -Tervek 2011. május 28. Vasárnap

      I. 

A mai nap elég lustán kezdődött, megint éjfélkor feküdtem le, a számítógépet javítottam.

     Azt a férget, trójait, vagy bármit nem tudom leszedni a gépről még  újratelepítéssel sem... Krucifix!
A tojásrántotta és a géptelepítés után újra a konyhában kötöttem ki,  hamar elkészült a finom fasírt alap. Rend van, törtem a fejemet, mit is pótoljak az igazi haladáshoz. Aztán elővettem ezt az új füzetet, új gondolatokkal, új tervekkel, új tennivalókkal. Mivel minden percet kihasználtam, pótolni nem kell...
    Gyakorlatilag majdnem végig tanultam mindent az elmúlt évek során a könyvkiadáshoz is. Mennyi mindent jó lett volna, ha akkor, abban a pillanatban le is írok! Visszaemlékezve az elmúlt évekre, már sokkal megbocsátóbb, elnézőbb vagyok az emberek rosszindulatú akadályozásával és a cselekedeteikkel szemben. Irodalmi naplót kezdtem középiskolásként,  és már akkor tudtam, hogy az irodalom túlságosan is szűk fogalmi és tematikai kör ahhoz, hogy mélységesen kimeríthesse a felmerülő gondolatok és ötletek világát!
Hogyan is jutottam pár évvel ezelőtt arra a következtetésre, hogy a Tapló Napló talán elég kifejező lehet címnek? Érdekes dolog, sokat nem is kell gondolkodni rajta. Intelligensnek és képzettnek nevezett emberek olyan mértékű viselkedési problémájával és értelmezési gondjaival találtam magamat szemben, hogy nyomdai keretek közé kellett szorítani a felháborodás mértékét.
    X. nem érkezett meg, elfelejtette az apját meglátogatni. Amit igazán nehezen hiszek el! "Női mosoly" a szám sarkában. Egy sikertelen vizsga után, gyermeknapon? Hm.  No, hagyjuk a fiatalembert békén...
   A Drágám pedig itt a hátam mögött profi zenét szolgáltat az emlékeimhez,  a nyugalmamhoz, a gondolkodásomhoz. Nagyon-nagyon hasonló, majdnem teljesen ugyanaz a zenei igényünk, csak az enyém még nagyon széles körben ezen kívül ki is bővül.
   Fő a krumpli a gázon, megyek sütni a fasírozottat. Utána folytatom majd a Tapló Napló sorait, mely semmi másról nem szól és nem szólt, mint magáról a világról.

II. 

    Elhatároztam, hogy ha nem is jelenidejű lesz ez a napló, de nagy mértékben a megtörtént eseményeket fogja feldolgozni. Nem tudom kizárni az életem, az élet különböző részeit. Szóljon hát a kémiáról és a biológiáról, a történelemről és irodalomról, nyelvészetről ugyanúgy, mint a vágyakról, a filozófiáról,  vallásokról és a művészetről. 
    Hány hosszú évbe telt, míg el tudtam fogadni, hogy vannak képességeim, és ezeket mások rosszindulata miatt nem lehet megszüntetni, eltörölni, elfojtani. Ezeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni, mert valamit elloptak tőlem, és csak a nyelvészeti elemzések, az irodalom kutatási területei, a stilisztikai és egyéb elemzések bizonyíthatják. Akkor is, ha valaki átadta a levédési események előtt a kiadónak, vagy saját nevén nyilvánosságra hozta. A más írása (az enyém), ami valaki kötetébe belekeveredett, és az elméje részévé vált... hm..  
    Nem is tudom, miért aggódtam túl az életemet! Azok miatt, akiknek a verseit átírja az online irodalmi lap tulajdonosa, az , akivel egy padban ültem a képzésen, csak fele annyi idős voltam, mint ő? Nevetséges. Ő támad, gyaláz és aláz nyilvánosan, és ő tartja példaképnek magát? 
   akik támadnak, és megsemmisítenek alkotó embereket, alkotó társakat, érdemtelenek arra, hogy közszereplőként másokat tanítsanak, illetve nem is tanítanak, hiszen a gyereket, a szárnyait próbálgató öreget a földbe döngölik, mielőtt megtanulná a nyilvánosság észlelését, jelentését, jelentőségét. A tehetség önmagában mindenhez kevés. Azt fel kell ismerni, meg kell érteni, és meg kell tanulni alkalmazni, és meg kell tanulni hozzá ugyanúgy minden eddigi tapasztalatot, tényt, mint másoknak. A tehetség csak valami felé emel, de nm jelenti azt, semmit nem kell tanulni hozzá. 

    Hiszen akkor a lakatlan sziget lakója a világ minden nyelvén beszélne, anélkül, hogy bárkivel is találkozna..

    A gyerek és a aki felnőttként is tanulni akar, mindenből tanul. Mások hibáiból legfőképpen. Ha ugyanazokat a hibákat elkövet, amelyeket már látott másoknál, és nem ismeri fel, és még kevésbé tudja kezelni (a példa ellenére), akkor már nagy bajban van. Az győz, aki hamarabb tanul meg és alkalmaz is valamit. Ezért van az átlagtól eltérő zseni, és olyan ember, aki óvodásként már iskolás anyagot sajátít el, alkalmaz, vagy általános iskolai szintjének színvonala már súrolja a középiskola  végzőseinek tehetségét. 

    Hm.. az általános iskolás írásaimat most találtam meg 20-25 év után a külföldi lapok mai diákjainál....Még csak arra sem vették a fáradtságot, hogy átírják azokat! Gyakorlatilag a pályázati anyagok győztese, amelyet az írószövetségi vezetőség mos zseniként nyomat, egy 20-25 évvel ezelőtti gyerek, akinek felnőtt jelenlétét eltűrni képtelenek, érezve az igazság veszélyét. (Megj. : az eltett, félretett, és nem közölt régi írások akkor is előkerülnek :) )
   Kemény vádak? Nem: logika és energiaáramlás. Az egész élet fizikai és kémiai alapokon él. A bűn, a relativitás elmélete alapján is akkor szűnik meg, ha a változtatás tényét regisztrálja az elme, felismeri, és kezelni tudja. 
  Sajnos az etika egyáltalán nem jellemző sem az írókra, sem a kiadókra. A plagizálás fogalmát nem csak nem értik meg, hanem úgy nőnek fel, hogy az életük része. 
   Két ember ugyanazt a kitalált történetet ugyanúgy soha nem fogja leírni. (Csak ha az egyik olvasta a másikét.)
   Azt hiszi a fa története, mert külföldi érintettségű, csak egy máshol élő magyar novellája lehet, vagy éppen a B. V.  megjelentetett alkotásainak összekeveredése nem bizonyítható. A szövegek életrészek, és az életnél mi sem nagyobb bizonyíték a stilisztikán, a szóhasználati gyakoriságon kívül. Jó, hát így is lehet. 

Támadjon, akinek nem tetszik!

Itt fog állni az összes eltűnt alkotás a valódi realitási keretek között, alátámasztva életrajzi tényekkel, adatokkal, tervekkel, és nyelvészeti megokolásokkal. 

ALEA IACTA EST!



Vajdahunyad vára, Városliget, 2011.05.27.

2011. május 23., hétfő

L. Varga Éva: Az élet és a sör (eredeti változat!!! )

Egy filozófiaprofesszor úgy kezdte az előadását, hogy fogott egy befőttesüveget, és teletöltötte ötcentis kövekkel. Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg?
-Igen! - hangzott a felelet. 
Ezután elővett egy doboz kavicsot, és beleszórta az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres teret, megint megállapították, hogy az üveg tele van. 
A professzor ezután elővett egy doboz homokot, és azt kezdte betölteni az üvegbe. 
Természetesen a homok minden kis rést kitöltött. És most, - mondta a prof,- vegyék észre, hogy ez az önök élete. A kövek a fontos dolgok - a család, a partner, az egészség, a gyerek, ha minden mást elveszítenének, az életük akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak, mint a munka, a lakás, az autó. A homok, az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltik be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életben. Ha minden energiájukat az apróságokra fordítják, nem marad hely a fontos dolgoknak. Mindig marad idő dolgozni, vendégeket hívni, rendet rakni. Először a kövekre figyeljenek - azokra amik igazán számítanak. A többi csak homok!

Később azonban az egyik hallgató fogta az üveget, amelyről a prof és a többiek megállapították, hogy tele van, és beleöntött egy üveg sört. Természetesn a sör kitöltötte a homokszemcsék közötti hézagokat, így az üveg tényleg tele lett. 
A hallgató így szűrte le a tanulságot:

Bármilyen legyen is az életed, egy sörnek mindig jusson benne hely! 


******











Saját grafika (két egymásra rajzolt grafika mobil képe)
Dr. Maróth Miklós fotója alapján kb. 1996 ?

Az írás 1996-ban született, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Görög filozófia kurzusán Maróth Miklóstól hallott előadás alapján, amelyet Cseh Endre barátommal egészítettünk ki, miután az előadás filozófilájának fizikailag és kémiailag megkérdőjelezhető értelmén összevitatkoztunk a Liszt Ferenc téren, egy nekem fizetett baracklé és egy a száján lecsorgó sör társaságában..  :) Az írást a Népszabadságba álnéven küldtem, és nem engedtem, hogy kiírják a nevemet, soha nem is fizették ki.. Viszont remélem, hogy nem másnak fizetett érte Varga Lajos Márton és Vöröst T. Károly!  Köszönöm a felejthetetlen előadást a professzornak, és a kellemes vitát, Endrének! Remélem, valahol még felbukkan, hiszen évek óta keresem... 

2011. május 17., kedd

L. Varga Éva: Valentin-perc




L. Varga Éva:

Valentin-perc

Óh, mi lehetne az ajándékom,
Amikor semmim sincsen?
Óh, mit adhatnék Én Neked?
Csak amit Isten adott,
Csak azzal szolgálhatok -
Bocsásd ezt meg!
Nekem adta az eget, a földet,
S mind a virágokat...
Mimóza lelkem, mosolygó szemem
Csak Néked nyílhat.
Piciny a könnycsepp, de szívből 
Fakad, amikor tépi a bú...
Lélektől-lélekig csupáncsak
Szivárvány-szárnyakon jut.
Te vagy a gyógyír, s a 
Könnycsepp felszárad.
Elillan a szomorú bú
Mosoly lép helyébe, és öröm árad.
S az egész világ egy színes
KOSZORÚ...

2002

L. Varga Éva: Lobogások

Varga Éva:
Lobogások:


Ropog a tűz
Szikra száll
Rőzse lángja
Ránk talál


Ég a vers, és 
Ég a vágy
Tűzzel lángol
A világ


Szellő szárnyán 
Szikra száll
Vörös fénye 
Ránk talál


Ég a vers és 
Színdarab
Ég az ég is:
Mi maradt?


2002

L. Varga Éva: A percek várában

L. Varga Éva
A percek várában


Megtréfáltak a szillogizmusok
Az évszámok hadjárata dúl.
Előttem, utánam könyvek magánya
Vérző, ismeretlen, s múlt.
Találkozunk, még kopott márványlépcső?
Öreg, dohos könyvtár mesélsz
Még Nekünk?
Zengő, vén harangunk!
Hirdess békességet, s
Talán majd egy úton 
Megyünk!

2004

2011. május 14., szombat

Varga Éva: Az Újvilág felfedezése 1492-93 / IV. rész B változat

Varga Éva: Az Újvilág felfedezése 1492-93 

 IV. rész B változat





A sorsdöntő nap szeptember 6-ára esett. A három hajó ismét együtt futott ki a nyílt tengerre. Vitorláikat kedvező szél dagasztotta, élvezték a meleg nap sugarainak simogatását. A másnap bosszantóan csöndes volt. A hajók mozdulatlanul álltak. Csak három nap múlva támadt fel újra a szél. Így hamarosan elfelejtették azt a három portugál karavellát, mely megpróbálta feltartóztatni őket. A hajók nagy sebességgel haladtak előre. Ezen a napon 15 league-t sikerült megtenni. Ennek ellenére este az admirális a kapitánynak kijelentette:


-  Uraim! Továbbra is folytatnunk kell a kettős könyvelést! Remélem, értik miről is van szó


-  Kezdem sejteni, de nem egészen értem. - felelte a fiatalabb Pinzón, s kérdőn tekintgetett hol az admirálisra, hol pedig bátyjára. Az admirális folytatta.


-  Nem akarom, hogy a hajólegénység háborogjon a hosszú utazás miatt. Ezért megkövetelem Önöktől, hogy a hajónaplóba mindig kevesebb legue-t írjanak be, mint amennyit aznap megtettünk! Minden este közölni fogom, mennyit jelent ez az érték. Az utazás nem tudom, hogy meddig fog tartani. Várható, hogy az emberek türelmetlenek lesznek. Reménykedem, hogy ez az utazás nem nyúlik túl hosszúra, a bölcs előrelátásra azonban mindig szükség van. Megértettek?


-  Igen, Uram! - hangzott egyszerre a felelet.


-  Jó. Akkor a fentiekhez tartsák magukat! - fejezte be mondanivalóját Don Colombo. Lelkiismerete tiszta volt, hiszen a katolikus egyház is megengedi a „hazugságot az üdvösség érdekében”. Ám ez az alternatíva igazán csak a tengerészek magatartásától függött. Sarkon fordult, és a toldilla felé vette lépéseit.


Nemsokára a kabin repedésein át faggyúgyertya lángja látszott feltűnni. A tárgyak sötét árnyékot vetettek. Az admirális alakja is eltorzulva szürkéllett a kabin falán, amelynek egyetlen dísze egy ócska festmény volt. A megkopott kép két tengerészt ábrázolhatott valamikor. Sercegett a toll, a betűk rendíthetetlenül szaporodtak az utcanaplóban. Fogadalmához híven jegyezgetett. Azt, hogy az utazás megkezdésekor egész éjjeleket virrasztott át, az izgalmakkal lehetne magyarázni. Alighanem rendkívüli lelkierejének is köszönhette ez a zord, törekvő ember.


Már pitymallott, de az admirális még mindig naplója fölött görnyedt. Az újabb félóra múlását a felcsendülő halk énekszó jelezte:


„Imádkozzunk Istenünkhez,


Hogy jó utat adjon nekünk,


És szűzanyánk révén,


Aki szószólónk ott fenn,


Védjen meg bennünket az örvénytől


És ne küldjön ránk vihart.”


A flotta parancsnoka fáradtan emelkedett fel naplója mellől, megmozgatta elgémberedett tagjait, s kilépett a kapitányi kabin ajtaján. Lába alatt a padló üresen kongott, hiszen a hátsó fedélzet kétszintes építmény volt. Ennek alsó szintjét – a toldát - mint raktárhelyiséget használták. A hajó felszerelései tárgyain kívül azonban a matrózok is gyakran pihentek itt. Rongyos ruhájukba takarózva hortyogták végig az éjszakát, vagy éppen az egész napot. Az admirális reggeli sétáját azonban érdekes jelenség zavarta meg. Eközben már a két másik hajóról is fényjelek érkeztek a vezérhajóra. Ilyet még nem látott senki a tengerészek közül. Delfincsapat közeledett a hajók felé. Idegesen úsztak, s úszás közben gyakran felugrottak a levegőbe. Nemsokára egy hatalmas uszony is feltűnt a látóhatáron belül, mely egy vérszomjas cápa közeledtét jelezte. Sebesült áldozat közellétét érezhette, hiszen szélsebesen hasította a vizet. A delfincsapat egyenesen a három vitorláshajó felé tartott. Ezért érkeztek a fényjelek a parancsnoki hajóra. A delfinek szabályos alakzatba rendeződve követték vezérüket. Az ügyeletes matrózok jelentették a kapitányoknak, akik azonnal kiadták a parancsot: - Továbbítsanak fényjeleket a „Santa Maríá”-ra! - hangzott el a Ninán. Míg a „Pinta” kapitánya ezt mondta: - Azonnal jelezzék az admirálisnak! Ha összeütközünk a rajjal, beláthatatlanul nagy tragédia következik be.


Az admirális felismerve a nagy veszélyt, mindenképpen el akarta kerülni a nemkívánatos találkozást, mely nemcsak a továbbhaladásukat tette kockára, hanem maguk a delfinek is veszélybe kerültek volna. Már éppen azt fontolgatta, hogy megváltoztatja a hajók haladási irányát, amikor a cápa beérte a delfincsapatot. Már-már belemart kiszemelt áldozatába, amikor a delfinek alakzatot váltottak. Félkörívesen úsztak a cápa előtt, maguk után csalva. S közben egyre közelebb értek a hajóflottához. Mintha csak az emberektől várták volna a segítséget. Menteni akarták sebesült társukat, s ezért helycserés ugrásokat mutattak be. A cápa körül habzott a tenger. Tehetetlenül kapkodta fejét ide-oda, a fürge delfinek ijedten csalták maguk után, néha-néha lassítva a tempót. A beteg társ így egy kis előnyhöz jutott. A távolság jelentősen csökkent az állatok és a hajók között.


A fedélzet tele volt matrózokkal, mindenki a korlátnál tolongott. Volt, aki még a száját is eltátotta a különös esemény láttán. Mások ordítással jelezték, hogy mennyire beleélik magukat az eseményekbe. Amikor a cápa belemart az egyik delfin testébe, hirtelen egy nagy termetű matróz vágtatott hátra. Felkapott egy hatalmas szigonyt, s hangos ordítással, teljes erejéből a cápa felé hajította, miközben a többiek utat nyitottak neki. Mások is feleszméltek az ámulatból, s szigonyt ragadtak. 3-4 szigony röpült még a hajóról. Az egyik azonban egy felugró delfin testét súrolta. A tengerész megtörten fordította el a fejét. Zord külseje érző szívet takargatott. A felhangzó örömkiáltás térítette magához. Több szigony eltalálta célpontját. A delfinek felszabadultan ugrándozták körül a hajókat. S ez minden eddigi produkció-t felülmúlt. A matrózok sokáig néztek a távozó delfinek után, felfrissülve folytatták útjukat, melynek végcéljáról Zipanguról csak igen keveset tudtak.


Két nap eseménytelenül telt el, a harmadik nap azonban ismét váratlan pillanatokat tartogatott a spanyolok számára. Don Colombo a bitakor mellett elsétálva ismeretlen jelenségre lett figyelmes. Az iránytűk fél negyeddel kitértek északkeleti irányba. A másik két hajón is észlelték a furcsaságot, mely nagy riadalmat okozott. Az elégedetlenség másnap tovább fokozódott, mert az éj újabb negyeddel gyarapította az eltérést. A legnagyobb meghökkenést azonban a következő nap váltotta ki. 100 legue-re voltak az előző helyektől, s az iránytűk este egy egész negyeddel tértek el. S ami még nagyobb meglepetést okozott, reggelre ismét a Polaris felét mutattak. Don Cristoforo Colombo ettől kezdve összehasonlításokat végzett, figyelt minden eredményre, szorgalmasan jegyezgetett.


A naptár szeptember 16-át mutatott. A tengerészek üde, zöld fűszálakat, fűcsomókat pillantottak meg a hajókról. Az admirális a hajóorr gabiya nevű részébe hívatta a „Nina” és a „Pinta” kapitányát.


Néhány perc múlva elkezdődött a beszélgetés.


 Uraim, azt hiszem, önök arra a gondolatra jutottak, hogy valamely sziget közelében lehetünk. Az a a javaslatom, hogy tegyenek le erről a feltevésükről, mert úgy gondolom, hogy az úticél, a kontinens még messze van. Ne izgassák feleslegesen az emberek nyugalmát, mert még bajba kerülünk. Ebben az esetben kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni!


 Admirális úr! Ön azt állítja, illetve azt akarja ezzel mondani, hogy eddigi terveink szerint folytassuk az utat?


 Pontosan erre gondoltam. - válaszolt az admirális.


 De hát ez azt jelenti, hogy félrevezetjük az embereket!


 Igen. De ez az egyetlen lehetőségünk van arra, hogy elérjük célunkat! Higgye el, uram, nekem is nehéz elviselnem ezt a kettősséget! Bár, mint tengerész élvezem a helyzetet. Türelmetlenül várom, hogy megpillantsuk a kontinens körvonalait, melnyek gazdagsága felmérhetetlen, s számunkra kimondhatatlanul fontos! Legyenek türelmesek, gondoljanak királyunk hálájára! - fejezte be közlését az óceán-tenger admirálisa.


 Szeptember 16-án a tengerben nagy területű fűszőnyeget pillantottak meg a hajókról. Az embereket állandó csalódások érték. Valahányszor a tenger vizébe mártották mélységmérőjüket, soha nem érte el a tengerfenéket. A délutáni órákban a „Santa Maríá”-n ismét elhangzott Don Colombo parancsa:


 Bocsássák le a mélységmérő ónt! Talán már csökkent valamelyest a mélység! - hangzott el. De a feltevés nem igazolódott be, s néhány perc múlva csalódott válasz érkezett.


 Uraim! Még mindig nagyobb a mélység, mint amennyit mérni tudnánk! Talán el sem érünk egy szárazföldet sem! Mindnyájan itt fogunk elpusztulni!


 Tengerész maga, vagy nem? - kérdezte hirtelen az admirális. Hangja ércesen ijesztő volt.


 Iigen. Az vagyok, uram...


 Hát, akkor bízzon a védőszentünkben! Szűz Mária el fog vezetni végcélunkhoz! Legalább reménykedjen benne! Ne mondjon le ilyen könnyen a saját életéről! - enyhült meg a zord hang. Na, menjen a dolgára!


 Az úszó mezők megörvendeztették a tengerészeket. S a jókedv csak fokozódott, amikor az elől lévő „Pintá”-ról szeptember 18 -án szárazföldet jeleztek. A gabiyában örködő matróz örömkiáltását szárnyaira vette a szél, sa visszhang továbbította.


 Föld! Földet láttam! - pattant fel, s fürgén kúszott le a hágcsón. Közben pedig kiabálta:


 Kapitány úr, kapitány úr! Szárazföldet láttam! A távolban tűnt fel abban az irányban! - mutatott egy pont felé.


És, és....


 Jó, de akkor miért hagyta el az őrhelyét?! Nem tudja a tengerészeti rendszabályokat? Azonnal menjen vissza! Majd mi értesítjük az admirálist! - hangzott Pinzón parancoló hangja.


 A hír folyamatosan terjedt, s megelőzte a hivatalos közlést. Hamarosan a „Santa Maríá”-n és a „Niná”-n is megtudták. A Pinzón által közölt hírek már térdre borulva érték a „Santa María” legénységét.


 Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd nevében parancsolom, hogy mindenki mondjon hálaimát patrónusainkhoz, amiért lehetővé tették, hogy elérjük a magunk elé kitűzött célt! - így beszélt az admirális, miközben térdre borult, jó keresztényhez illően. A többi tengerész is lelkesen követte. Mormolásukat alig lehetett hallani.


Csak az admirális tudta, hogy a nap folyamán 220 leaugét tettek meg. A tenger egész idő alatt csendes volt. Hiába várták a megpillantott szárazföld feltűnését, az hamarosan fehér felhőcskévé alakult, és elenyészett a forró napsugarak között. A tenger felszínén úszó zöld fű most már félelmet keltett emberekben. Soha nem tudhatták, mikor ütközik neki a hajó alattomosan megbúvó szirtnek. Még hat nap múlva is a zöld növényeket szelte a három vitorlás. A matrózok gyűlölködve nézték a tengert, melynek felszínét csak egy-egy pillanatra láthatták.


Az admirális naplóját lapozgatta. Átfutotta 22-i bejegyzését.


Nagy felzúdulás volt a hajóm emberi körében, mert azt hitték, hogy az ég e szakasza alatt nincsenek olyan szelek, amelyek lehetővé tennék a hazatérést Spanyolországba.” Visszagondolt a tegnapi napra, mely csöppnyi reménységgel kecsegtetett a hazatérés lehetősége felől. A hajnalban támadt ellenszél lelket öntött az emberekbe. A hangulatok ugyanolyan változékonyak voltak, mint a szelek. A mai szélcsend bosszantotta már a kapitányokat is. Az emberek zúgolódtak, azt állították, hogy „sohasem fújnak olyan szelek, amelyek segítenének nekik visszatérni Spanyolországba”. A mindenütt felhangzó elkeseredett sóhajok kizökkentették az admirálist gondolataiból.


 Minek is vállalkoztam erre a kellemetlen útra! Legalább még egyszer láthatnám a spanyol partvidéket!


 Mondom nektek, ez az „admirális” megőrült! A halálba kerget valamennyiünket!


 Inkább bújdostam volna egész életemben! Miért nem tört ki a nyakam, amikor másra hallgattam?


 Mesés kincs, arany, fűszerek! Mind csak valószínűtlen álom. Csupán ennek a bolondnak a képzeletvilágában létezik! Láttátok, éjszakánként hogy áll a hajó orrában?


Én már láttam, amikor a szeme szikrákat szórt! Csak úgy világított a sötétben! Kire bíztuk magunkat? Szűz Mária képtelen egyedül megvédeni bennünket!


 Don Colombo gondterhelten nézett maga elé. Felállt, és kilépett a kabinból. Szúrós tekintetek vették körül. Ám ő is metszően rideg arckifejezéssel válaszolt. A hajó korlátjához lépett. Milyen gondolatok fogalmazódtak meg a dühös tengerészek fejében! Könnyű elképzelni. De ekkor váratlanul hullámzani kezdett a tenger. Bár szélcsend volt, az ember számára megnyugvást jelentett.


 24 nap telt el az indulástól, amikor 4 phaeton jelent meg a „Santa María” felett. Az admirális tenyerét napellenzőként a szeméhez emelte. Ekkor a háta mögött megszólalt valaki:


 Mit lát, admirális úr?


Á, fedélzetmester! Látja ezeket a madarakat? Most már minden bizonnyal elmondhatjuk, hogy szárazföld közelébe érkeztünk.


És miből gondolja? - hangzott el az admirálisnak szegezett hitetlenkedő kérdés.


„Amikor egy fajhoz tartozó több madár jelenik meg egyszerre, biztosan elmondható, hogy ezek nem a seregtől elmaradt és útjukat tévesztett madarak.”


 Föltevése azonban tévesnek bizonyult. A legközelebbi szárazföld 800 mérföldre volt tőlük. Az admirális abba a hibába esett, hogy elhamarkodottan ítélte meg helyzetüket. Nem szabad lett volna ilyen következtetést levonnia, hiszen a phaetonok nagyon jól, és sokáig bírják a repülést.


 Admirális úr! Most tehát mégis jó eredménnyel zárul majd utunk? Lehet, hogy híresek leszünk?


 Fedélzetmester! Lehet, hogy tényleg elértük úti célunkat, de fel kell készülnünk a különböző lehetőségekre. Nem szabad, hogy felkavarjuk embertársaink érzelmeit...


 Ezzel befejeződött a beszélgetés. A kapitányi kabin tátongó üressége elnyelte az admirálist, a fedélzetmester pedig folytatta munkáját. Közben visszaemlékezett Don Colombo lelkes magyarázatára, s bár nem a legjobb viszonyban voltak, mégis elismerte, hogy az admirális beszédével nagyon el tudja kápráztatni hallgatóságát. Eszébe jutott mindaz, melyet a nagy tengerész mint természettudós magyarázott, amidőn Tenerife -sziget és a nagy Pico de Teide tűzhányó mellett haladtak el, s amikor Don Colombo az Etnának és más hasonló hegyeknek a leírásával támasztotta alá szavait. Emlékképei között kutatva utazott vissza szülőhazája, otthona vidékeire.


Az elkövetkező 5 nap hangulata rendkívül statikussá vált, s az egyhangúság csak akkor kezdett oldódni, amikor a flotta elhagyta a Sargasso - tengert. Bár szárazföldnek semmi jele nem mutatkozott, az emberek kedélyállapota felfokozódott. Eddig mindenki feltétlenül engedelmeskedett az admirális parancsainak, ám az éjszaka más állapotokat rejtegetett sötét leple alatt. Martín Alonzó Pinzón megváltozott álláspontjának előterjesztésével hozakodott elő az admirális előtt. Tárgyalásba kezdtek:


 Don Colombo! - kezdte Pinzón.


 Igen, kapitány!


 Szeretném, ha meghallgatna! Remélem, ráér egy kis eszmecserére.


 Rendelkezésére állok, uram!


 Hosszú csend következett, s majd Pinzón szilárd elhatározással folytatta:


 Szeretném, ha tudná, hogy a haladási irányról alkotott véleményem mennyire megváltozott. Úgy gondolom, semmi értelme annak, hogy továbbra is a nyugati irányt tartsuk. Sokkal jobb lenne, ha nyugat, negyed délnyugat felé hajóznánk tovább.


 Nem folytathatta, mert az óceán-tenger admirálisa hirtelen sarkon fordult, és faképnél hagyta. Minden reagálási módra felkészült, erre azonban egyáltalán nem számított. Megütközve nézett az admirális után, aki feldúltan hagyta el az események színhelyét. A másnap azonban mégis változásokkal állt elő. Észak felől madárrajok tűntek fel a látóhatáron. Az ügyeletes tengerész - mivel nem volt más dolga, - harsányan hívta fel rá az emberek figyelmét. Az admirális és észrevette mindezt, s mint tehetséges természetismerő vonta le belőle következtetését:


 Feltételezhető, e madarak azért repülnek így, hogy a szárazföldön éjszakázhassanak. Lehetséges az is, hogy a tél elől menekülnek , mely azokon a vidékeken már beállhatott! - mondatait rövid szünet után erőteljesebben folytatta


 Változtassák meg az irányt! Térjenek el a nyugati iránytól egy mellékvilágtájnyival! - hangoztatta. Rikkantások sora jelezte a parancs terjedését, mely a másik hajóra is hamarosan eljutott. Pinzón lenézően könyvelte el állítólagos győzelmét az admirális fölött.


Mivel a madárrajok a következő napokban is a délnyugati irányban repültek, az admirális is így folytatta a hajózást, remélve, hogy hamarosan szárazföldet pillantanak meg. A hajók észrevétlenül tértek el déli irányban, de a „szárazföld tollas hírnökei” megcsalták várakozásaiban Don Colombót. Még négy nap múlva sem tűnt fel semmilyen jele annak, hogy megközelítették volna valamelyik szárazföldet.


Négy nap múlva a néma, rejtett nyugtalanság lázongássá nőtte ki magát. A matrózok éppen úgy beszéltek az admirális előtt, mint egymás között. Don Colombo megpróbálta visszaállítani a bizakodóbb hangulatot, de kísérlete sikertelen volt. Hiába emlegette a királyi jutalmat, a hírnevet, minden szava levegőként tűnt el az emberek között.


 Ne higgyetek neki! Minden egyes szava hazugság! Csak etet bennünket, hogy jóllakjunk, s aztán tele hassal nyugalmasan várjuk a ránk háruló veszélyt! -ordította bele a szórengetegbe egy igen magas tengerész. Don Colombo megfordult, s nagy lelki nyugalommal – bár némi belső tűz már javában égette-, folytatta:


 Uram! Céltalan efölött vitázni! Eltökéltem, hogy mindenáron eljutok Indiába! Mindaddig folytatom utamat, míg meg nem érkeztem... Remélem, Isten pártfogásába vesz! A lázadást viszont nem szeretem, s figyelmeztetem, mennyire jogomban áll egy esetleges megtorlás lehetősége! Továbbá közlöm önnel azt is, hogy nem vagyok a szavak embere! - fejezte be az admirális.


 Lassan fordult meg, s erős léptekkel hagyta el az összeverődött társaságot. Szavait óriási csend követte, de a matrózok még egy ideig lázadoztak. Végül is kompromisszumot kötöttek az admirálissal: ha az elkövetkezendő 3-4 nap alatt sem érnek szárazföldet, a kapitányok kötelesek visszafordítani a hajókat. A robbanás elkerülhetetlen lett volna, ha az admirális fennhéjázón viselkedik, s ahelyett, hogy meggyőzte volna az embereket, szigorú megtorlással fenyegetőzik, melyhez mellesleg meg lett volna a joga. A lázadásra nem került sor, részben Don Colombo vakmerősége és taktikája, részben pedig más ok miatt. Ez a különleges ok október 11-én jelentkezett a flotta történetében.

Varga Éva: Az Újvilág felfedezése 1492-93 / III. rész B változat



Az Újvilág felfedezése 1492-93 


III. rész B változat


Alig hajnalodott még, amikor egy matróz a “Pinta” kormányosához lopózott, s csöndben ezt súgta:

- A kapitány hivatja önt, uram! Már kormányoztam hajót, addig átveszem az irányítást! – mondta, miközben ferde szemmel sandított a kormányosra.

- Hol találom meg a kapitányt? - kérdezte Francesco Martín Pinzón halk szavakkal.
- Azt hiszem, visszavonult a kabinjába! – állította a tengerész, miközben jól tudta, hogy az idősebb Pinzón már elhagyta lakóhelyiségét. Francisco a hajószokások ellenére a kormánykereket átadta, de nem vette észre senki a kormányos - cserét. A matróz fürkészően, sandán körülpillantott. Rövid ideig matatott, bütykölt valamit a kormányszerkezeten, majd hanyagul s gondtalanul fütyörészni kezdett. Mintha nem történt volna semmi.
“Ha az ék szétfeszíti a kormány fogaskerekét, az egész kormány használhatatlanná válik! Remélem, ez az instabil idegzetű ember visszafordítja a hajómat! Óh, arra nem is gondoltam, hogy hosszabb ideig rostokolhatunk valamelyik szigeten! No, nem baj! Reménykedünk. Hátha fogjuk még látni szeretett városunk kikötőjét! Majd megsegít Szűz Mária!” – ilyen gondolatok gyötörték Gomez Rascont, a “Pinta” hajótulajdonosát, akit – ki tudja miért, talán a sötétség miatt, – a kormányos nem ismert föl. Egy követ fújt a fő elégedetlenkedővel, Cristobal Quinteróval. Már az indulás előtt, a kikötőben azon mesterkedtek, hogy megakadályozzák az indulást. Most, hogy megtudták a két kapitány beszélgetéséből, hogy milyen út vár rájuk, s hogy az adatokat meg fogják hamisítani, teljes erejükkel azon voltak, hogy a flottilát visszafordulásra kényszerítsék. De nem ismerték jól Don Colombót! Azt sem tudták, hogy Pinzón akkor is folytatná az utat, ha az admirális valamilyen szerencsétlenség következtében életét vesztené.

A “Santa María” fényjeleket továbbított a “Niná”-ra és a “Pintá”-ra. Közölték az admirális utasításait. Eközben ő maga a hajóorrban állva, parázsló tekintettel nézett a sötét tenger végtelenjébe.

Az admirális a “Pintá”-n készülő eseményekről mit sem tudhatott. Pihenésre vágyott, ruganyos léptekkel éppen megindult a toldilla felé. Az ajtó megcsikordult, s belépett, a szűk és dohos levegőjű kabinba. Az asztalon két gyertyacsonk égett, a csendet csak sercegésük törte meg. A fény megvilágította a repedezett asztalon lévő naplót, melyben az admirális szálkás betűi katonás sorrendben sorakoztak. Leült a székre, s a napló fölé görnyedve fáradhatatlanul rótta a sorokat. Bízva szerencséjében, a katolikus királyoknak tett fogadalma szerint mindent feljegyzett. Fáradhatatlanul, önmagát sem kímélve.

A “Niná”-n ezalatt nyugalom honolt. Tengerészek hortyogása hallatszott, s a víz csobogásának hangja keveredett a kötél és a vitorla súrlódásának zajával. Csak a kapitány járkált nyugtalanul a kabinjában. Talán megérezte a közelgő veszélyt, féltette bátyját. Tudta, Martín nagyon jó tengerész. Ismerte jól testvére heves vérmérsékletét, s most idegesen feltépte a kabin ajtaját. Kilépett a friss levegőre.
A hajó változatlanul déli irányban haladtak. A közelben kb. 10 tagú delfincsapat tűnt föl. A “Pintá”-n azonban minden nyugalom ellenére két ember idegesen sugdalózott. Gomez Rascon és Cristobal Quintero. Már több órája történt az, hogy Gomez egy éket helyezett a kormánykerék fogaskerekei közé, s még mindig nem történt semmi… Ám hamarosan felbomlott a rend a vitorláson. A matrózok villámgyors mozgása, a kapitány sietős léptei messzebbre ellátszottak. Felkeltették a másik két hajón tartózkodók figyelmét is.
- Próbálja a hajót a “Santa María” mellé vinni! Csökkentsék a sebességet! Hangzott a tapasztalt Pinzón utasítása.
- Közölni kell az admirálissal a történteket! Mi ez a tolongás, emberek?! Mindenki végezze a dolgát! A hibát pillanatokon belül kijavítjuk! - utasította rendre matrózait.
-Te csak gondolod, kapitány úr! – hangzott halkan az egyik zugból. – Ha nem fordultok vissza önszántatokból, majd mi teszünk róla, hogy ne folytassuk ezt az értelmetlen utazást! – mormolta foga között egy másik hang is!
A zászlóshajón észlelték az egyre inkább kormányozhatatlanná vált kísérő hajót. A felriasztott admirális új parancsot adott ki a kormányosnak. – Húzódjon közelebb a “Pintá”-hoz! – rikkantotta. Mikor lecsökkent a távolság a két hajó között, Martín Pinzón jelent meg a “Pinta” oldalánál, átkiáltott Don Colombónak:

- Meghibásodott a kormánykerék!
- Ki tudják javítani a hibát? – kérdezte meg a főkapitány Pinzónt, aki pár másodpercig gondolkozott, majd hirtelen vágta rá: – Azt hiszem, igen! Találunk valami megoldást! Találnunk kell! Csak …

- Csak? – kérdezett vissza a főkapitány.

- Nem tudom, hogy mennyi időt vesz igénybe!

- Amíg megjavítják, megállunk! Bár mély a tenger, meg kell próbálnunk! Húzassa le a vitorlát, és próbálja a hajót helyben tartani! – mondta az admirális.
Szerencsére a kormánykerék megrongálást tervező Rascon próbálkozása eredménytelen maradt.

Néhány óra múlva a három hajó vígan szelte a hullámzó tengert. Helyreállt a rend és a fegyelem. A három vitorlásból álló flotta hamarosan elhagyta a Madeira-szigetet is. Kék ég, átlátszóan tiszta sós víz, forró levegő, csontig hatoló némaság vette körül a tengerészrajt. A Nap már lemenőben volt, s a hajósinasok az esti ájtatosságra készülődtek. Meggyújtották az iránytűtartó lámpáját, s mindhárom hajón egyszerre hangzott fel énekük. A “Santa Maríá”-n Lu hajósinas szívvel-lélekkel énekelte:

“Istenem, adj jó éjszakát,
Legyen jó útja hajónknak,
kapitány urunknak, kormányosunknak és a
legénységnek.”

A Miatyánkot a Hiszekegy és az Üdvözlégy követte. Az esti áhítatot a “Salve Regina” dallamai zárták. Már amennyire dallamoknak lehetett nevezni őket. A tengerészek (a legkülönbözőbb hangnemekben) reszelős hangjukon inkább ordították a méltóságteljes latin szöveget. A szertartást az őrségváltás követte, Ki-ki a maga elfoglaltsága után nézett. A hajók egymás mellett haladtak, duzzadó vitorlájuk szellemként lobogott a szélben. A flottilát az éj sötétje takarta be védő kezeivel. A csillagos égbolton ott őrködött az éj ura, a hold.


Az éjszaka leple újabb lehetőséget nyújtott Gomez Rascon és Cristobal Quintero fondorlatainak. Nem is hagyták ki az alkalmat! Így másnap reggel dühösen tapasztalta a “Pinta” kapitánya, hogy a kormány ismét elromlott, a hajótestben pedig rés nyílt. Miután közölték az admirálissal a történteket, közös elhatározással úgy döntöttek, hogy Gran-Canaria szigetére mennek, s otthagyják a karavellát. Hamarosan rájöttek, hogy a szabotázst kik vihették véghez. Martín Alonso figyelmeztette Gomez Rascont, milyen következményekkel járhat a felfedezőút további akadályozása. S annak ellenére, hogy Quinteróék tudtak a kettős könyvelésről, tovább folytatták a jóindulatú adathamisítást, - megegyezésük szerint.


A flotta augusztus 9-én érkezett meg a Kanári-szigetekre. A “Pinta” horgonyt vetett Gran-Canarián, de az erős ellenszél megakadályozta, hogy a “Nina” és a “Santa María” is kiköthessen. 
Az admirális parancsának hangját a szél messzire sodorta. Így kénytelenek voltak a teendőkről szóló közleményt fényjelzésekkel leadni. Don Colombo a Gomera-szigetekhez vezette a két hajót. Három nap telt el, mire megérkeztek, s a vasmacskák ismét érinthették az élővilágban gazdag tenger aljzatát. Csak az őrség maradt a hajókon, a többiek csónakokon hagyták el a fedélzetet. Az árbocok üresen meredtek az ég felé, a vitorlavásznak a hajó padlózatán hevertek.

Másnap kora hajnalban az admirális és a kapitány elmerülten beszélgetett a sziget pálmafái között. Az admirális abban reménykedett, hogy a “Pinta”-t egy sevillai karavellával válthatja fel, amelyen éppen Dona Beatríz hajózott valahol. Ennek a véleményének hangot is adott:
- Ha Dona Beatríz tényleg erre hajózik, s ha időben érkezik, valóban felválthatnánk a karavellát. Ám az a kérdéses, hogy a Kanári-szigeteken kikötnek-e, vagy sem. Azt akarom ezzel mondani, hogy most aztán tengerészszerencse kell hozzá!

- Igaza van, Uram! – folytatta a beszélgetést az admirális. Minden valószínűség szerint az lesz a legjobb, ha várunk néhány napot. De az is biztos, ha nem érkezik megfelelő hajó, hosszabb ideig fogunk itt rostokolni. Mivel a “Pinta” javítása hosszabb ideig is eltarthat, az a javaslatom, frissítsük fel élelmiszer- és ivóvízkészletünket.

- Egyet értek a javaslatával, admirális! Igen erősen roncsolódott a kormányszerkezet. De vajon kinek állt érdekében, hogy annyira tönkretegye a legtökéletesebb, legfordulékonyabb hajónkat? – kérdezte Don Colombót Vincente Yanez Pinzón.

- Bátyjával már ejtettünk néhány keresetlen szót erről a felettébb kényelmetlen dologról. Azt hiszem, gyanakvásunk nem megalapozatlan. Arra gondoltunk – sőt, többen is azt feltételezik, - hogy talán Gomez Rascon …

- Óh, igen! Neki valóban érdeke lenne, ha az egész flotta visszafordulna. Vagy akár csak az ő hajója…
- Viselkedése nem a legtisztességesebb. Affektációja gyakran veszélybe sodorhat utunk során.
- Az Admirális Úr keményen megbüntethetné!

- Azt hiszem, elég egy figyelmeztetés is. Ilyen kis afférok általában mindenütt előfordulnak.

- De, Uram! Hogy nevezheti nézeteltérésnek – nem, nem -, kis kellemetlenségnek ezt a felháborító esetet! Ezek incidensek, mint az előbb már próbáltam kifejteni Önnek! Eltűri, hogy agitálja itt a matrózokat?!

- Elnézést, most már mennem kell! Intézkedjen a legénység ellátásáról, kapitány úr! – mondta az admirális, nagyon határozottan, sőt talán keményen. – Majd megkeresem, ha szükségem lesz magára! – s azzal döngő léptekkel elsietett.


“Mit mondhattam, ami ennyire megsértette a jó öreget?” – tűnődött magában az ifjú kapitány. S csak később jött rá, hogy a furcsa viselkedésű kapitány nem akarja parancsnoki hatalmát megosztani senkivel. Ezért utasította el javaslatát, s ezért volt furcsa fogadtatása mondatainak. “Úgy látszik, nem szereti, ha teendőibe valaki beleüti az orrát. Hááát, igen…” – zárta le gondolatait Vincente, és visszaindult a hajók felé.

Az admirális úgy érezte, sérelem érte. Idegei pattanásig feszültek, megpróbálta lecsillapítani magát. Automatikusan rakosgatta lábait egymás után, mikor a fák között megpillantotta Lut. Szemmel láthatóan megkedvelte az ifjú tengerészt. “Mintha csak az fiam lenne…Bár akadnak némi különbségek…” gondolt fiára, aki a királyi udvarban teljesítette apródi kötelességeit. Talán el is érzékenyült, de arra törekedett, hogy ez ne látsszon meg rajta. Ám igyekezete hiábavalónak bizonyult. Kemény arcvonásai ellágyultak, acélos tekintete elgondolkodóan pásztázta a lágyan omló napsugarak által megvilágított tájat.

- Kapitány Úr! Hamarosan indulunk tovább?

- Miből gondolod, Luis? –kérdezett vissza Don Colombo.

- Csak abból, hogy a “Niná”-n felfrissítik az ivóvízkészletet, és az élelmiszerkészletet is bővítik.
- Nem nagy a valószínűsége, hogy hamarosan indulunk. Négy napja már, hogy egy karavella sem került az utunkba, amellyel felcserélhetném a “Pintá”-t.

- Ha továbbra sem akad, kénytelenek leszünk a “Pintá”-val folytatni utunkat.
- Azért sózott húst és más élelmiszert nekünk is kellene magunkhoz venni. Az édesvízről nem is beszélve.
- Úgy gondolod? Természetesen… – mosolyodott el Don Colombo. - Hát akkor meg is kérlek, értesítsd a nevemben a contramaesteré-t, frissítsék fel készleteinket.

- Igen, Don Colombo! Örömmel teszem! – kiáltotta Lu.
- No, mi lesz? Nem mész? Nem te leszel a következő hajósinas? Nekem még van egy kis dolgom…
- De, én leszek! Viszontlátásra! – mondta, s azzal elviharzott.

- Ráér akkor, ha az őrségváltás kezdődik! És az árbocrúd tartalékokról se feledkezzetek meg! – kiáltotta utána az admirális.

Dona Beatríz azonban a következő napokban sem érkezett meg Gran Canariára. Így a “Pinta” továbbra is a flotta tagja maradt. Javítása igen-igen lassan haladt. A tengerészek ráérősen élvezhették a szárazföld minden kényelmét és szépségét. Egy matróz lépett az admirálishoz, s gúnyos vigyorral az arcán Fernando hajósinasra mutatott.
- Admirális Úr! Megérkezett a “Pinta” kapitányának “tájékoztatója”! - s azzal kitört belőle a nevetés.

- Á, gyere csak nyugodtan! – hűtötte le szigorú arckifejezésével a neveletlen tengerészt az admirális.

- Jó napot, Don Colombo! A kapitány úr üzeni, hogy a karavella javítása úgy 15-16 napot vehet igénybe. Kéri szíves elnézését, hiszen a munkálatok az erős roncsolódás miatt igen lassan folynak!

- Köszönöm, fiam! Mondd meg a kapitány úrnak, hogy nyugodtan javítsanak ki mindent alaposan. Nehogy ismét valamilyen incidens érjen bennünket. Mi addig – hogy időnket hasznosan töltsük, – kicseréljük a “Nina” vitorlázatát - mondta. A körülötte állók meglepődve néztek rá. Ezzel a beszélgetés lezárult, s az admirális hangja hamarosan a “Niná”-ról hangzott fel. Pinzónnal együtt irányította a munkálatokat, miközben Fernando már javában a “Pinta” felé tartott. Fejében az admirális szavai kavarogtak. Nem csoda, hiszen nagy mennyiségű információt bízott rá, az elmondottakon kívül is. Ezek pedig a másik két hajóra vonatkoztak.

A napok gyors egymásutánban peregtek, s tíz nap múlva a “Nina” teljesen átváltozott. Levetette latin vitorláit, hogy karcsú testét keresztvitorlák díszíthessék. Az admirális és az ifjabb Pinzón kapitány elégedetten szemlélte az összmunka eredményét. S annak ellenére, hogy ez alatt az idő alatt többször kerültek egymással konfliktusba, minden affront elvetésével kezdtek beszélgetésbe. A “Pintá”-ra még néhány napot kellett várni. Közben utánpótlásról gondoskodtak, felkészültek a hosszú útra, hogy most már nagyobb biztonságban vágjanak neki, mint előzőleg.