Lövey Varga Éva Botránykönyv részekben & Régész a pácban / Archeologist in the lurch A fák, erdők és a régészet

Lövey Varga Éva

Botránykönyv részekben & Régész a pácban / Archeologist in the lurch




A fák, erdők és a régészet







"Nemes Nagy Ágnes:

Fák




Tanulni kell a téli fákat.

Ahogyan talpig zúzmarásak,

mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,

hol a kristály már füstölög,

és ködbe úszik át a fa,

akár a test emlékezetbe.




És a folyót a fák mögött,

vadkacsa néma szárnyait,

s a vakfehér, kék éjszakát,

amelyben csuklyás tárgyak állnak,

meg kell tanulni itt a fák

kimondhatatlan tetteit."







Teljes versidézettel kezdem. Nem véletlenül...

Nemes-Nagy Ágnes versét egykor tizenkét éves koromban választottam szavalóversenyre, böngészve, falva a felkínált, talált könyvtári állományokat. Talán többet olvastam akkoriban, mint ma a történelem-magyar-média szakon együttvéve olvas egy szakos tanár, hallgató... Okkal...Nem csak a tudásvágy munkált az emberben, vagy a világ megismerése: mint egykor az ősök, a régészet és más dolgok miatt én is külföldre készültem. S indultam is, több irányba.Ma már sokan nem emlékszenek, nem emlékeznek ezekre az időszakokra, s becserélt emlékeiket más arcokhoz, nevekhez igyekszenek kötni.

Valahogy sokszor gondolkodik ezen el az ember, eszébe jutva oly sok későbbi képzés, tanárok, diákok, munkatársak, avagy sok más, világban csellengő, felfedezésekre vágyó, csupán magányt, nyugalmat kutató ember.

Akkor irigynek, lassúnak tűnt a világ, ma lassúnak és gyorsnak, igénytelennek látszik, oly gyakran.

A tanítás, oktatás problémáival egyetemlegesen. Akkor a tanítás életcéllá vált, s lassan lekopott, megfogyott a valódi vágy: a visszaéléseket, a korlatokat nem csak látva, hanem saját bőrön érezve. Az ember tervezgető, kialakult elképzeléseiben egy másik világ élt, létezett, s vett levegőt. S talán évtizedekkel utána, a mában is ebből lélegzik, szomjat oltván, igyekezvén élni és éltetni.

Nem könnyű feladat, mint ahogy annak idején megszerezni, megélni is nehéz volt, nem csupán fenntartani, vagy másokkal fenntartatni.

Látom a szidalmakat, az egymást okolásokat szerkesztések közben, s elszomorít a valóság. Az ember egykor a kisujjából kirázta a tananyagot, mégis szívesen bújt be a kis vacokba, a szoba melegébe, a teraszra, az udvar füves illatába, napozás, pihenés közben, hogy mohó tudásvágyát könyvekkel oltva megismerje a kis falvakból ismeretlen világot, melyet az ásó, a kapa, a magvak, a gyümölcsök vilagán kívül látott, láthatott.

A laboratórium titkos világa, a nyelvek, a nyelvészet, a kódrendszerek, a művészet, az építészet... Az útkeresés, mely sokak elképzeléseiben csak egy vonalat jelent és mutathat.

Pedig nem így van!

Nem csupán egy szakmában, munkában élünk!

A felkelés öröme mellett oly sok minden foglaltatik az ember napjaiba. Meg kell tanulni reggelit, ebédet, vacsorát készíteni, asztalra tenni, másokat is ellátni...

S mennyi mindent még.

Nos, nem kimondottan az oktatásról, tanulasról akartam most írni, mégis fontos, lényeges.

Talán szavakban elakad az ember, vagy nincs közönsége, félve önmaguktól és másoktól, az emberek elkerülik, de a világ rendje adott, és nem változik.

Reméljük, hogy élünk, lesz holnapunk: s tudjuk, hogy odaátra sem tudást, sem tárgyakat bem cipelünk magunkkal - vallástól, elképzelésektől és ismeretektől függetlenül, s a folyamat - részben akaratunktól függően, - mégis egy ismeretlen hatalom kezében van, s oly sok hatás befolyásolja a lehet, a lesz, az élet fogalmát.

Nos... Szerkesztések közben válogatok, olvasok. Sokat, mindig, több nyelven. Megfelelőt keresve, használhatót a tanároknak, diákoknak, az érdeklődőknek. Az élethez inkább, mint az oktatáshoz, tanuláshoz. Mert, hiába a sok mondás, szállóige, olykor csak az iskolának, nem csak az életnek tanulunk, s minden, amit tanulunk, mégis elengedhetetlenül fontos az életünkhöz. Hogy mégis milyen teret kap, azt nem csak a szociológiai környezet határozza meg.

Így hajnaltájt, szabad munkarendben dolgozván olykor mégis könnyebb, majd nehezebbnek tűnik a három műszaknál, ahol munka végeztével fáradtan bújik ágyba az ember. Míg éveken át otthon dolgozván olykor azzal szembesül, hogy nem tudja letenni a munkát, s még az éj, az álom is a megoldások keresése körül forog, jár.

A csönd, a némaság az éjben a nagyvárosban olykor riasztóvá válik, s ha falun szűnik meg a kutyaugatás, s némaságba burkolózva a táj, a sötét nyeli el a zajokat, akkor is borzongás fut végig az ember testén, melybe olykor lelke is belerázkódhat. Vajon mitől csendesül el a világ hirtelen, ennyire?

Olvasom a tájrendezések sorát, az építkezési híreket, amelyek környezetvédelmi, régészeti érintettséggel bírva óhatatlanul érintik a biológiát, az élővilágot.

A fák kivágása olykor szükségszerű, de nem kötelező lenne. Az idő tanúi olyan jó lenne, ha beszélni tudnának az afrikai majomkenyérfáktól a Kárpát-medence tölgyeseiig, gyertyánokon és nyárfákon át a tajga nyírjeseiig, vagy az amerikai mammutfenyőkig.

Egykor születésemkor én is kaptam életfát. A fa kipusztulásakor majdnem én is meghaltam. A magyar hagyományok életben maradása éppoly egyed és oktatásfüggő, mint a dél-afrikai vagy akár indián, esetleg japán hagyományoké.

Az ember mindig példa után keres, holott ő maga az, aki példát mutat, s ad mások kezébe.

A Budavári Sikló, a Citadella átrendezése, feltárása rendkívül szakembert és kapcsolattartást próbáló feladat, mint akár az Eufrátesz kiszáradásának okaival való küzdés, vagy a Vezúv kitöréseinek megjóslása, a biztonság- és veszélyérzet megismertetése, vagy sorolhatnánk.

A fákról így mindig az jut eszembe, hogy mennyire szeretem őket. Kisgyerekként, felnőttként felmászni rájuk, átölelni őket, leszedni a termésüket, ápolni őket. Vízigényük nem csak fajta vagy éghajlatfüggő.

Oly sok szakma használja őket! De vajon védik-e? Eszébe jut-e valaha valakinek, hogy nem csupán bútorok, fa, vagy dísztárgyak vagy építészeti elemek készülnek belőlük, hanem a régészetileg is hasznosak? Hogy dendrokronológiai vizsgálatokhoz felajánlhatnák a kidőlt, levágott óriásokat? Hogy esetleg radiokarbon adataikkal megváltozhat a világ? S annak megítélése.

Néztem a szegedi rakpart óriásait, apró testemhez méretük, a kivágott törzs átmérője valódi kis színpad volt számomra. S mégis, oly szomorún futottak át a gondolatok a fejemben...

Ebből az életből a semmivel, semmi nélkül vajon mi érte meg? Hogy a rosszat ráhagyja az ember a másikra, vagy ha felveszi a harcot, s elindul az úton? Nem tisztem választ adni filozófiai és életkérdésekre. Mindenkinek van élete... Hát vigyázzon rá, és másokéra!




Szeged, 2021. szeptember 07. 05:41