Lövey Varga Éva
Botránykönyv részekben
Botrányos irodalmi élet
Valamikor gyerekként kezdtem, többek közt Jókai Annáék, Szabó Magdáék, s mások keze alatt folytatva a kisgyermeki szárnypróbálhatásokat. Pár évtized múlva a becserélt képzések utáni szinte százszázalékos felvételi - sok kiiktatott zaklató után,- egy mesés világba kalauzolta az embert.
Nem kellett, nem kell magolni soha, a primitív "Jajj, készülnöm kell az órára, ne zaklass, ne zaklasson!", nálam mindig elmaradt.
Most töprengve kezdtem emlékezni, az elfelejteni szánt adatokra, anyagokra, a számtalan személyes támadás, nagy szájú, kotnyeles közbeszóló, beavatkozó mellett, aki adatok hiányában is mindent tud, de lépni bármilyen jó irányba évtizedeken át képtelen.
Viszont néhány éven belül nem egy velem egyidős, utánam, mások anyagával végzett ember bukott bele mind az irodalomba, mind a történelembe, oktatásba manapság. A neveléstörténetről nem is beszélve.
A jogi visszaélések premier plánja üti a magassági mércét, a támadások meg a halálesetek megnövekvő gyakorisága pedig visszaélések tömegére utal... Hogy rend kell a rendetlenségbe? Kétségtelen... Hogy a csönd beszédes is lehet, az is kétségtelen.
Hej, ha azok a videók, fotók, melyek széfekben, raktárakban nyugszanak, lassan mesélni tudnának! Eltűnt munkákról, adatvédelmi iratokról, családfákról, címeres levelekről és genetikai s egyéb hamisításokról.
Sok munka, sok ismerős után már nagy levegőt véve felsóhajt az ember. Kicsinyke jegyzetek, utalások egyesekből végtelen mérget, dühöt váltanak ki olykor, ha valamilyen szinten nincs igaz tett az illető mögött, vagy a jobb teljesítéseket képtelen elfogadni. Vagy, ha csupán nem emlékszik, s a csöndben hátralépőre lassan mégis reflektorfény hullik, ismeretlen irányból, esetleg a porból kikandikáló kincs a természeti jelenségek miatt emberi akarat ellenére láthatóvá válik.
S úgy, az egy korosztály reakcióit szemlélve, megélve elkezd visszaemlékezni az ember. Az arcokra, a jegyekre, a vonatokra, a fotókra... A televízió felvételekre, a jogi karok engedélyeire, a jól teljesítőért csatát vívó, csöndben, titokban bízó egykori, ma már sokszor elhunyt jelzővel illetett tanárokra.
A hiányzó fórumokra, a más nevét jogtalanul átvevő szerzőkre, cégekre, a feledékeny nyomozókra, bírókra.
S lassan a kapott képekre, a szakos képzésekre, a könyvtári és könyvtárközi kölcsönzésekre. Egyáltan mindenre. A kapott, adott mosolyokra, a feledékenységekre, az izzadásokra, a kacsintásokra, a bókokra, a káromkodásokra.
A célt tévesztő káromkodásokra, a faragatlan bunkóságokra, a hibás nyilvántartásokra.
Ez az élet: érzékelés, emlékezés, visszajátszás...
A családfa ágai részben hol kikopnak, hol kihajtanak.
Tele vannak meglepő hagyatékokkal, melyek többsége nem kerül be az állami megőrzési helyekre, inkább magán birtokokként (könyvek, iratok, más tárgyak) apáról-fiúra öröklődve szállingózik a napokkal, az évekkel, évtizedekkel tovább... Mert ilyen a hagyaték. Az állami őrzési helyeken is sérül, elpusztíthatják, s bármi más bizonytalan kimenetelű dolog történhetik vele.
Érdekes dolog a kommunikáció. A kérdések válaszra sarkallják az embert.
Ha a kérdés támadó, akkor védekezésre, mesélésre.
Emlékezésre, adatgyűjtésre.
Sőt, rendszerezésekre.
Sakktábla helyett, dominó helyett a betűk, az ábrák kerekítéseire.
S a makacs hallgatásra, ha valaki féltékenyen támadra rombolni igyekszik, másokat is... Vezetőként is. Elvégre is a szülő az csak szülő marad... Akkor is, ha utódja, terméke elhalálozik, eltűnik a kényszer-útvesztőkben, akkor is, ha jelmezes főpróbán csillámló jelmeze a sötétségbe vész...
Mert hát, ilyen a világ. A jó egyszer mégis vissza fog ütni, ha mindig rosszat kap...
Szeged, 2021. június 22. 01:17
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése