Lövey Varga Éva Botránykönyv részekben Nem mindenki érti a humort

Lövey Varga Éva
Botránykönyv részekben
Nem mindenki érti a humort

Sok év után, több, mint két évtized után, véletlenül kerültem vissza Szegedre. Kicsit a szakmunkák elérhetetlensége is belejátszott, no meg az egykori gyerekkori tervek, a családi kötődések.
Évtizedek óta használom az Internetet. Annak idején, amikor az általános iskolába kerültem, magyar-ének tagozatosként a legjobb matematika versenyesként igencsak a számítógépes irányultság dominált, mint lehetséges irányvonal. Nem csak a matematika használati területe, vagy a katonai irányultságok miatt.
A Commodore-64 hibái részben bosszantottak is, a grafikus felület igénye pedig a programozás felé hajtott. A készített programokba természetesen belekódolta az ember a jogvédelmet, gyermekként is látva a lopásokat, a hibákat, a veszélyeket. Azt, hogy munkák nem kerülnek kifizetésre, hogy az alkotások mások nevén látnak napvilágot, nem azén, aki készítette.
Elgondolkodtató volt megtenni a lépéseket több évtized után abba a társaságba, amely már gyerekként adott egy alapot a mások színvonala felé emelkedéshez. A kemény mag maradt az évtizedek során. Sokan elhunytak, elköltöztek, visszatértek. A társaság felhígult. Kevesen emlékeztek, kevesen emlékeznek. A csipkelődések, féltékenységi rohamok, a klikkek bagatellizálási tevékenységei és aktusai mindenütt óhatatlanul jelen vannak, mint Budapesten is.
Sehonnan jött ideiglenes tudással, gyakorlatilag ismerettel nem rendelkező vezéregyéniségek alakítottak ki csoportokat, mert megfelelő ismeretségi körrel vagy pénzzel rendelkeznek, de tudással nem.
S ez mindenütt megfigyelhető volt az országban. Debrecentől Budapesten át, Sárváron keresztül Pécsig.
A kiemelkedő ember hattérbe lép inkább, a támadásokra, hazudozásokra hátralép, s csak akkor lép ki a reflektorfénybe, ha a másik oldal belebukik, vagy nem képes megcsinálni azt a dolgot végleg. Mert: miért is frusztrálja magát feleslegesen, vagy adja oda a kínnal szerzett tudást, tapasztalatot?
A közösségi oldalak egykori ötlete abból alakult ki, hogy az ember külföldön egyáltalán nem kapott hírt a családról, de még az országról sem. A tanulási igényekről ne is beszéljünk, az információ átviteli közegeiről, vagy akár a költségekről. Az informatika a katonai szférából kilépve közhasználatúvá vált. Sajnos a megfelelő alapokat ma már nem úgy oktatják, így nagyok a hiányosságok. Főleg az 50 év felettiek körében. De a gyerekek körében is kezd ez az állapot eluralkodni, és az informatikai karokon. Már a valódi programozásokat nem kell megtanulni, a bevont szoftverek a hardverek kiiktatása miatt nem is vásárolhatók, nem szerezhetők meg, a rögzített információk nem érhetők el. Rengeteg pénzbe kerül, még több tudásba a használtuk.
Ecsetelni lehetne, kellene is a problémákat.
Mindezzel talán a szókincsek világa is átalakult, az előadóművészet és a nyelvek mellett.
S ez azzal jár, hogy nem mindenki érti meg az iróniát, a vicceket, célzásokat, s a meg nem értett dolgok indulatokhoz, támadásokhoz, veszekedésekhez vezetnek. Tudjuk jól, hogy a viccek és az irónia értelmezését nem csak egy magyar tanárnak kell megtanítania. A család az egyik fő tényező ezen a területen is. A közösség. Már, ha van, már, ha működik.
Mert napjainkban éppen ez a folyamat vált a szeparáció erősítőjévé is, hiszen a közvetlen érintkezés helyett az informatika kezdi uralni a világunkat. Ennek oka nem csupán az infohibák sorából adódó gyártási hibák sora, s az abból kialakult világjárvány. Az egyedi oktatási és hozzáállási viszony is.
A vicc viszont az a dolog, amit érteni kell. Más az angol humor, más a magyar. Műfaji határok is vannak, a kulturális ismeretek pedig elengedhetetlenek hozzá.
Nos...
Az élet relatív. Aki nem érti, az még másik, mások megítéléseiben is hibázni fog. S más lesz az életének útja is.
Egy világban élünk ugyan, de nem egy szinten. Egy városban, de nem egy térben. Az ember elsétál egymás mellett...
Kapcsolat nem mindenütt alakul ki. Oda szándékok és akaratok kellenek.
S minden újra relatív lett.
Szeged, 2021. június 19. 08:07.