Lövey Varga Éva
Sziromeső
Nagyapám, Lövey István emlékéreGondolok ma is rád, már azóta
Tizenkilenc év is eltelt...
Az utolsó nap volt,
Amikor dolgos, két kezed
Korán reggel felkelt.
Meséltél, kevés szóval is.
Dolgozni tanítottál.
A munka éltetett hajnaltól estig,
Mindenkit összefogtál.
Magaddal vittél,
Jöttél értem...
Tudhattam volna többet,
Hisz kell...
Repültem volna, ha lehet,
Minden este és reggel...
Ma már csak a szív száll,
A dombon álló sírok felett...
Peregnek a szirmok,
Akár a könnyek...
A szív, az ész sohasem feled.
A génjeink sem,
Bennünk maradnak...
Az évek néha úgy tűnik,
Túl gyorsan haladnak.
Hullik a sok levél,
Virágzik a síron a virág,
Öntözi mosolyunk mellett
A végtelen kék ég,
Mindent mit lehet, tanítottál.
A szívünkben nem csak
Emlék maradtál,
Velünk együtt veszed a levegőt,
Bár tudna a világ követni téged,
A család- és haza-szeretőt!
Mosolyod száll a múltból,
Kitartón biztatva minket.
Imával a múltból a jövőbe,
"Minden jó lesz majd!" - hitted.
Nem volt rossz szavad soha,
Csodálatos ember voltál,
Szerettél mindenkit,
S minket is erre tanítottál.
Tiszteletre, jóra.
"Menj hát tovább!"
A rosszra Isten nevében
Te is fátylat borítottál.
Pedig kaptál rosszat,
Nem vagyunk benne egyedül.
Mégsem hangzott folyton tőled az,
Mi ma naponta fülünkben hegedül.
A szőlőfürt a dombokon,
Dinnye a földeken,
Nélküled minden más ízű lett.
Akkor csak békében szállt
A repülő fejünk felett.
A szitakötő, s a szúnyog dongott.
Ma viharvert országunk
Esztelen.
A bor már nem forr a pincében,
Csak a sok tudás forog
Fejemben is kelletlen.
Kihasználatlanul,
S minden veszendőbe megy.
Ma már az sem biztos,
Hogy az egyszer egy az egy.
Ennek ellenére élünk,
Tovább is adjuk, szertelen...
Találunk alkamat a jóra,
Hogy feleslegesen ne telljen el
Egyetlen egy óra.
Rendet tenni a rosszban
Éppolyan vad és vak munka,
Menthetetlen.
Olykor elveszni látszunk lassan
Ebben a vad rengetegben.
Olykor új tárgyak suhannak el
Magasan a fejünk felett...
Megfordult ez a világ,
Néha hátra, majd előre megy.
Vessző, cirok hajlott kezed alatt, a
Faragott a szék, ma is áll.
Alig van csak pár fotó, kép,
Amin magadhoz szorítottál...
Védőn, óvon, hisz tudtad,
Mily törékeny az unokád.
Vérében hordja a múltat, jövőt,
Tenni azt, mit tanítottál.
Őseiddel, s a családdal.
Benned volt a múlt, a nép.
Hibázni mindenki hibázik,
Isten keze a rendelés.
A kép ma is őrzi a
Végtelen szép álmokat.
Csalfán, tisztességesen,
De minden emlék rád utal.
Elszálltak az évek.
Hittük, nem fogynak soha.
De az az álom, amit látunk,
Sajnos mindig mostoha.
Ma rád emlékezem velük.
Pótolhatatlan, s szertelen a vágy...
Mutasd az utat nékik is,
Hadd váljon jobbá e rossz világ!
Szeged, 2022. április 09. 15:11
