L. Varga Éva:
Ábrándok
Nézek az égre
Fölöttem felhő kavarog, s
Köröttem lassan feljőnek
A fényes csillagok.
Százezer év súgja
Fülembe dalát
Szikrázó hanggal
Tekinget az izzó éjen át.
Kopjafa, oltár, levelek
Egy képes krónika
A levéltár néha megremeg,
Hangzik szó, vita.
Úttalan utak járják át
A rég feledett temetőt.
Mint ahogy a szív dobja el
A nem kellő szeretőt.
A távolban képedet bámulom
Csak szemem látja tán
Ahogy merengek csöndesen
S nézek ki házunk ablakán.
Ókori álmok szövevénye
Hasítja át a levegőt
Egy torzonborz alakot látok
Ki megkergeti a bús időt.
Itthon vagyok. Itthon.
A XXI. század hajnalán
Az alkony pírja tekint be
A szobám ablakán
Látom magamat ahogy
A könyvtárban ülök…
S ahogy sokan mások is mellettem
Lassan a „könyvhegyre dülök”.
Fáradtság talán?
Vagy csak félelem?
Nyugtalan szív dobog.
S lelkemben sikít csöndesen
Egy nagyszerű dolog.
Ábránd volt csupán…
A talaj kifolyt
Ingatag lábam alól,
S akkor döbbentem rá csupán
Hogy ülök a földön valaHOL.
2002.
Varga Éva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése