Lövey- Varga Éva: A nagyszentmiklósi aranykincs (1996-97)

A nagyszentmiklósi aranykincs

László Gyula-Rácz István:

A nagyszentmiklósi aranykincs című könyve alapján

Varga Éva

I. évfolyam

magyar nyelv és irodalom - történelem szak

1996-97. tanév
tanár: prof. Dr. Visy Zsolt  

A nagyszentmiklósi aranykincs

László Gyula- Rácz István: A nagyszentmiklósi aranykincs című könyve alapján

A 23 aranyedényből álló nagyszentmiklósi aranykincs 1799-ban került elő a Bánát területén¹. Ma Bécsben őrzik, a Kunsthisorisches Museumban.

Az Alföld egykor „Sziget”-nek nevezett délnyugati részét néha még ma is vadvizek övezik. Feltételezések szerint a nádas szigetén hevenyészett erődítményt emelhettek, s a kincset menekülés közben rejthették az árokba. Felmerült az a lehetőség is, hogy a szőlő alá forgatás nyomát viselné a kincs környezete.

1799. július 3-án kb. fél láb mélyen Vuin Neru szerb parasztgazda talált rá, s megközelítőleg 80 cm mélységben megtalálta a többit is. Az edények a dagesztáni -kaukázusi szokás szerint a nagytól a kicsiig sorakoztak a föld alá rejtve. Az akták szerint a kincs eléggé kalandos módon jutott el a lelőhelyétől Bécsig. Görög, bécsi kereskedők kezén vándorolva Boráros polgármester szedte össze az egyes darabokat Pesten.

A helyszíni vizsgálatokat 1799. szeptember 10-én Csapó főszolgabíró végezte el, szeptember 18-án pedig már a császári -királyi régiségtár igazgatója, Neumann abbé intézkedett az aranykincs ügyében. A vizsgálatok szerint a kincsből egy s más eltűnt, s így a 23 aranyedény 9924,98 g színarany súllyal került Bécsbe. Az 1799. augusztus 3-i leltárba 24 aranytárgyat vettek fel. A 24. számú aranyrúd beolvasztásból keletkezett.

A kihallgatási jegyzőkönyvek szerint az egyik bikafejes csésze szarvai beolvasztásra kerültek, a találók pedig a 4 korsó fülét² törték le. A hiányok keletkezésére vonatkozóan fel kell tennünk azt a lehetőséget is, hogy a korsófüleket szelencefedeleket letörhették. A kincs azonban még így sem lenne teljes, mert a feleség vallomása szerint a kisebb tárgyak egy részét megtartották, vagy beolvasztották.

Hamarosan elterjedt a szóbeszéd is. E szerint a kincs egy része volt egy, a falubirtokos Nákó báró által a bezdini kolostornak ajándékozott értékes kereszt is. Ez azonban sehogy sem illik az együttesbe, s az igazságot valójában nem tudjuk kideríteni. Valószínű azonban, hogy a kincset elrejtő életét vesztette az őt ért támadásokban, hiszen nem ásta ki, s a kincs megmaradt a későbbi évszázadokra.

A kincs megtalálása után szinte azonnal megindultak a kutatások. Ezek általában három nagyon fontos kérdést vetettek és vetnek fel ma is:

1. Mikorra keltezhető a kincs keletkezése?
2. Milyen nép kincseként hozták létre?
3. Mit jelentenek a rajta lévő ábrázolások?

A legtöbbet azonban a kincsen levő feliratokkal foglalkoztak. A keltezés több tényező függvénye volt. Alapját a kincs görög betűinek alakja jelentette, valamint az, hogy az indás, poncolt hátterű díszítések párját a hazai griffes-indás díszű veretek közt, és némely honfoglalás kori leleten is megtalálhatjuk. Ezen kívül ismertek még hasonló díszgombok is, melyek morva területről származnak.

A feliratok alapján a görög írástörténet keltezése biztosabb. Az egykorú okmányok, pénzek és más vésett feliratok alapján a kincs a IX-X. századra keltezhető. De a griffes-indás művészi körrel való kapcsolat már sokkal bizonytalanabb alapot jelent³. Ez a griffes-indás csoport késő avar kori. A késő avarkort történeti dátummal, Nagy Károly hadjárataival (800-as évek) zárták a kutatók. De ezek a hadjáratok nem jelentették az avarság fennmaradásának végét.

A keltezés kérdése felvetette a népi hovatartozást is. Hampel⁴ hun-gepida származtatását az avar- bolgár követte, majd 1-2 próbálkozás szláv kincsnek próbálta minősíteni. A legutóbbi feltételezés⁵ László Gyuláé. Szerinte ez a fejedelmi asztali készlet a magyar fejedelmek vagy éppenséggel az első magyar királyok ötvöseinek remeke. Az eddigi „egy kor egy műhely” szerinti származtatással szemben sokkal árnyaltabb nézetek jöttek létre.

A kutatás történetének első szakaszát Hampel József fellépéséig számíthatjuk. Az első irodalom körébe pedig az akták, levéltárak, hatóságok feljegyzéseit sorolhatjuk⁶. A kincsről 1801-ben Schoenwisner István⁷ is beszámolt. Ezután 50 éves hallgatás következett, majd 1847-ben Jerney János emlékezett meg a kincsről. Még ebben az évben jelent meg a „Csészék és edények, arany a X. századból...⁸” című tanulmány, mely a kincs korát már helyes irányban kereste. Az első kutatástörténeti szakaszt Josef Calasanza Arneth⁹ művével zárhatjuk. Három kötetes gyűjteményleltárát 1850-ben tette közzé¹⁰, s ebben helyesen a X. századra helyezi a kincs két fejedelmét¹¹.

Az 1866- os év újabb lépést jelentett a kutatás területén. Elkezdődött a kincs rovásírásának megfejtése. Francz Dietrich rúna¹²-szemlélete sokáig Hampelre is hatással volt. A második korszak Hampel munkásságával vette kezdetét. Tőle származik a kincs számozása. Már ő is két asztali készletnek tartotta a kincset. Úgy gondolta, hogy a felirat két fejedelmének birtokában lehetett. Számozása szerint az egyik készletbe az 1-12. és 22-23. számú edények tartoztak, s a 13., 14., 19., 20., 21. számú darabokat a másik készlethez sorolta. 1905-ben Nagy Géza felismerését elfogadva vetette el a gepida származtatást, s ettől kezdve a kincset a VII-IX. századra datálva avar-bolgárnak tartotta. Felvetette azt a gondolatot, mely szerint a kincs egyes darabjai különböző helyeken készültek volna. Néhány megfigyelése a mai napig érvényes és aktuális. Ilyen például az, hogy a 21. számú csésze görög betűi között felismert aláhúzott „B”-t először Baszileosz császár (867-886) kherszonai veretén alkalmazta, s erre a IX. század előtt nincs példa a bizánci feliratokon. Ezzel szemben a 9-10. csésze kezdetleges görög betűvetését a keleten teret vesztő görög nyelvűség korára¹³ keltezte, s ezt az egész kincsre vonatkoztatta. Figyelmének a középpontjában a 2. és a 7. korsó¹⁴ állt. Az 1. és a 6. számú többkaréjos szájának előzményeit is antiknak vette, de inkább közvetett, szkítákon keresztüli hatásnak. A korsóformára utalásnál a görög örökségen kívül felvetette a pannoniai füles korsókat is. A kincs kapcsolatait a keleti, perzsa-szasszanida, és a nyugati gót művészet párhuzamaiban látta. Máig érvényes megállapítása, hogy a „második asztali készlet” pálcikákból kibomló palmettás díszítésére nincs példa sem az antik, sem a dél-oroszországi művészetben. A kincs zománcai alapján egy Pontus környéki zománcműves központot feltételezett, észrevette az antik világhoz vezető szálakat.

Nagy Géza¹⁵ Hampel után lett az Archeológiai Értesítő szerkesztője. Fontos észrevétele volt, hogy a 21. számú csésze görög betűkkel írott, török nyelvű felirat. A Boila nevet méltóságnévnek tekintette, s az erdélyi Bolya helynevek alapján feltételezte, hogy a felirat fejedelmei VIII-IX. századi bolgárok. Ő is látta, hogy a kincs egyik nagy műveltség körébe sem sorolható.

A magyar kutatás legfontosabb követelményei a századfordulóig leszögeződtek, s a XX: század első két évtizedében újabb eredményeket eredményeket és vitákat az osztrák kutatás hozott. A keresztény műveltség antik világból történő egyenes vonalú származtatását elvetve Josef Strzygowski¹⁶ a steppe szerepét kezdte hangsúlyozni az európai műveltség kibontakozásában. Megállapította, hogy a nagyszentmiklósi kincshez az albán kincs korsója áll a legközelebb.

A nagyszentmiklósi kincs és a hazai griffes-indás műveltség kidolgozására törekedett. Munkájához az albán kincs azonos veretei szolgáltattak alapot. A kapcsolatokat Mezopotámia-Armenia-Kaukázus felé, másrészt Belső-Ázsia, és a Távol-Kelet felé kereste. Könyve vitairat volt Alois Riegl felfogásával szemben, aki a perzsa -antik elemek keveredése mellett azt hangsúlyozta, hogy a későbbi darabokban kizárólag a keleti elemek jutnak uralomra. Riegl elfogadta Hampel számozását, és az általa felvetett két asztali készlet gondolatát is.

1915-ben Supka Géza kétségbe vonta, hogy a 2. és 7.s z. korsó ábrázolása Ganümédész elrablásának története lenne. A történetet az indiai Garuda-ábrázolásokhoz kapcsolta, s később a jelenetet a Nimród -monda segítségével próbálta értelmezni¹⁷. Rámutatott arra, hogy a kincs rejtélyének megfejtését Ázsiában kell keresni¹⁸. A rovásírást türk körbe vezette vissza, s a két készletet női és férfi tulajdonként jelölte meg.

Paul Reinecke szerint a kincs valamiféleképpen a bolgárok V: századi előretöréséhez kapcsolható (Erdély és a Tiszántúl elfoglalása). Vitába szállt H. Mötefinddel, aki a kelyhek nyugati párhuzamai alapján XII. századinak tartotta a kincset.

1937-ben Schüller Hilda¹⁹ a kincs növényi mintáit vizsgálta. Ő az egyszerűbbtől a gazdagabb, a geometriától a növényi dísz felé haladást jelölte meg fejlődési elvként ( gallérok korongos díszei, a gallérok alól lecsüngő növénykoszorú, illetve az üres és a poncolt háttér alapján). A kincset a VII. század közepétől a 800-as évekig keltezte.

A kincs értékelésében Horváth Tibor²⁰ hozott lényegesen újat. A griffes-indás nép sírjaiban található edényekkel kereste a kincs edényformáinak kapcsolatait. A kincs 2. számú korsójának párját meg is találta főleg a Kundombi temető egyik sírjának festett korsójában (korongos, festett díszítmény). A pálcikás mintájú prestováci és mátészalkai lelettel egyeztette a kincset, és meglepő eredményre jutott. Megállapította, hogy a nagyszentmiklósi kincs Magyarország területén készült, s a tőle keletre lévő párhuzamok tőlük kiinduló hatásra keletkeztek. Ezt a kijelentést a kerámiával és az öntött bronzokkal való kapcsolatra alapozta. Ekkor a késő avar kor végső dátumaként a 800-as éveket jelölték meg, s ezek a jelenségek túlmutattak a dátumon.

Eredményeit Fettich Nándor vitte tovább. A steppén elterjedt hellenisztikus ábrázolásokat vizsgálata. A késő avar művészetben Dionüszosz, Héraklész, a Néreidák, Niké és mások alakját vizsgálta. A dionüszoszi körbe tartozó félig állat, félig ember formájú macskafüles alakot ismerte fel a nagyszentmiklósi kincs 2. és 7. számú korsóján. A '30-as évek közepén kapcsolódott be a kutatásba a bolgár tudomány is, idősebb Fehér Géza, majd Nicola Mavrodinov munkájával. Camilla Trever munkásságával pedig a szovjet kutatás is részt vett a munkálatokban, M. C. Pokroviski is csatlakozott hozzájuk. A kutatók egy része a kincset a bolgárokkal hozta kapcsolatba. Arra alapoztak, hogy a IX. század elejétől egészen Árpád magyarjainak honfoglalásáig bolgár kézen volt a Maros – Tisza szeglete.

Idősebb Fehér Géza²¹ a kincsről 1940-ben és 1950-ben írt részletesen, s már az első művében a bolgár származás mellett szólt.

Állásfoglalását azzal magyarázta, hogy a kincs lelőhelye 804 óta bolgár kézen volt és a magyar honfoglalás után a bolgár kultúrkörbe vonódott a nagyszámú magyar lakosság. Érvelésének fontos eleme volt az a megállapítása, hogy az edények egy része csak a kereszténység felvétele után készülhetett, hiszen a kincs egyes darabjain görög feliratokat találhatunk. Némelyik darab pedig a keleti egyház művészetének jegyeit viseli magán. A X. sz. közepe táján pedig a területen blgár egyházi monostor működött. Mindebből arra következtetett, hogy a X. sz.-ban magyarok által alapított bolgár kolostor kincseihez tartozik a lelet, melyet a kulturális – politikai kapcsolatokból érthetően a bolgár ötvösök dolgoztak ki.

Második dolgozatában a 9-10. számú csésze görög feliratairól írt. Az ő megállapítása szerint az eddig 4-5. századinak gondolt írásforma a görög egyháznak a régi írást visszahozni óhajtó 9-10. századi törekvése. A kincs rendeltetésére vonatkozóan kijelentette, hogy a csészék „nem lehettek keresztelő csészék, mert a keleti egyházban a keresztelés vízbe való alámerítéssel történt”. Szerinte a nagyszentmiklósi csészék szenteltvíz merítésére és ivásra szolgáltak (utalt a mai ortodox egyházra is). A többi edényt magántulajdonnak mondja, melyeket a gazdájuk az övre csatolva hordott.

Az ő munkáját folytatta Nicola Mavrodinov²². A „Bulgáriában készült” kincseket készítés- és stílusbeli különbségeik alapján több csoportra osztotta, egy-egy műhelynek és korszaknak megfelelően. A 2. számú csoportjába sorolta az 1,. 2., 5. és 6. korsót. Feltételezte, hogy az állatfejes ivócsanak is ebben a műhelyben, de kissé később készült. Talán a mester fiai készíthették a 2. számú rokon korsókkal együtt (13-17., 19-21.). A 7-es számú korsó körének (8., 11., 12.) készítési területét valamely Duna menti antik városban jelölte meg (Silistra, Vidin). A 9. és 10. ivócsészét is ehhez a műhelyhez sorolta, és 17. sz. rhytont perzsa származásúnak tartotta. Erről azonban a bulgáriai későbbi keletkezést is feltételezte. Nagyszentmiklós környékét jelöli meg a 3-4-es korsó körének készülési helyeként. Az ide tartozó 18-as ivócsanakban a fővárosi ötvösök munkájának utánzását látta. Thomsenhez hasonlóan azt tartotta, hogy a kincset 896-ban, a magyar honfoglalási hadak elől ásták el.

A legkorábbi darabok idejét 650-re, a legkésőbbieket pedig a 800-as évek elejére teszi. Érdekes megállapítása volt, hogy a morva mentegombok mestereit a nagyszentmiklósi kör örököseinek tekintette. Még nem számolt a magyar kutatásnak azzal az álláspontjával, amely szerint a griffes-indás művészet még fennállt a magyar honfoglalás idején. Ő is egyetért a lelet két részre tagoltságával, a VIII. sz.-i Duna-menti fémművességhez kapcsolja a kincset, de nem foglal állást sem avar, sem bolgár eredete mellett.

1973-ban Vékony Gábor a két görög feliratos csésze szövegének feloldása közben az egész kincsre vonatkozó megállapításokat tett. A 9-10. sz. csésze egyházi használatának lehetőségét a Tisza- Maros vidék urára, Ajtonyra hivatkozva elveti. Az aláhúzott B alapján a kincs egyes darabjainak időbeli határát 820 utánra, a felső határt pedig az általa 1014-1015-re keltezett, Ajtony elleni hadjáratra teszi.

1970-1972-ben Dienes István két tanulmányában foglalkozott a nagyszentmiklósi aranykinccsel. Ő hozta elsőnek kapcsolatba a 2. asztali készlet 4 korsóját a mongol kánok udvarának 4 -féle italával²³. Megállapította, hogy a poncok használata, illetve a poncolt díszítések különbözősége alapján a kincs két részre tagolódik:

a) poncolt vagy karcolt rovásírásos

b) írás nélküli.

Az avar-honfoglalás kori ötvösséggel rokon jellegzetességek adják a rovásírásos csoport egységét. A rovásírás nélküli csoportban pedig a 7. sz. korsó lábának vésése-poncolása a kincs együvé kerülésének idejéből való lehet²⁴. Ebben a csoportban a 8., 15.-16.sz. darabokon kívül egyiken sincs állat-vagy emberábrázolás, a másik csoport gazdag díszítésével szemben. A két csoport használati szempontból is zárt egységet alkot.

Rovásírásos csoport tagjai:

3., 4., 5., 6. sz. korsók

11-12. és 22-23. sz. ivóedények

8.sz. csemegés találka

7.sz. csemegés tálka

7.sz. Ivókürt

A leletet a 9., 10.sz. övön hordott omphalos csésze és a 15., 16.sz. nyeles tálkák egészítik ki.

Az írás nélküli csoportba tartozik:

1., 2., 7.sz. Korsók

12., 14., 18.sz. állatfejes ivócsanakok

20-21. sz. omphalos csészék

19.sz. csemegés szilke

Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy mindkét csoport egy-egy kisebb asztali készletnek felel meg.

A második csoport Irán és Bizánc határterületének jellegét viseli magán. Ezt bizonyítják Mavrodinovnak a kaukázusi zománcról tett megállapításait: ezek szerint a keresztes, omphalos csésze, a csemegés szilke és a két, állatfejes ivócsanak zománca nem egyezik meg a klasszikus bizánci rekesz-zománccal. A kutatás állása szerint Dienes István leszögezi, hogy a kincs alapvetően tehát két részre tagolódik:

1. egy avar-bolgár-magyar
2. és egy bizánci-iráni-kaukázusi vonulatúra.

Mavrodinov állításával²⁵ szemben Dienes István bizonyította, hogy a száraik közt ékkel díszített keresztek mintái a Szent Istvántól III. Béláig tartó éremképek. A pénzek verőtöveinek a vésnökei a középkor e szakaszában a királyi udvar vésnökei voltak. A kincs és pénzeink keresztjei ugyanazzal a ponctechnikával készültek. A korsók készítési idejét pontosabban is meghatározhatjuk, hiszen István király pénzein a REGIA CIVITAS felirat C-jét a kincs egyik rovásjegyével, és nem és nem a latin C-vel írták. De ugyanez a rovásjegy szerepel a STEPHANUS REX P-je helyett is. A siglás kereszt, és a C, illetve P helyett alkalmazott rovásjegy csak I. István és I. Endre pénzein található meg együtt, valamint a nagyszentmiklósi kincs rovásjegyein. A siglás kereszt pedig királyi jelkép! Az avar fejedelmi ötvösműhelyek hagyománya átsugárzik a korai magyar időkbe, s így a vésett díszű avar övveretek időrendjét is újra át kell vizsgálni.

A kincset igazából egyetlen „nagy” déli műveltséghez sem kapcsolhatjuk, annak ellenére, hogy a mezopotámiai, a hellenisztikus a szasszanida, kínai vagy bizánci műveltségi hatás érződik benne. A kincset szoros szálak fűzik a késői avar idők fémművességéhez, a morva gombok díszítményeihez, és a honfoglaló magyarok poncolt-domborított művességéhez. A keltezés felső határát a STEPHANUS REX pénzekkel való egyezések adják, s ez az 1000.körüli időket jelenti. Az avar, a bolgár, és a magyar nép kincseként jöhet számításba.

László Gyula felismerése szerint a kincs készítésénél mindhárom környezet dominált.

A kincs a kutatások szerint valóban kincs volt, és nem sírlelet. Abban eltérnek a vélemények, hogy utolsó tulajdonosa valóban egy fejedelem és asszonya volt-e, vagy pedig valamelyik templom, monostor, kincseit rejtették el. A kincs fejedelmi mivoltára helyezi a hangsúlyt, hogy az ivókürt fejedelmi jelvény.

A rovásírás nélküli asztali készlet a fejedelemasszony asztali készlete lehetett. László Gyula a népvándorlás-kori sírleletek vizsgálatánál észrevette, hogy a fejedelmek ékességei aranyban és kőberakásban gazdagok, és főként elvont minta-háló borítja őket. De a fejedelemasszonyok sírjain és kincsein, és a gazdagabb nők sírjaiban talált tárgyak állatábrázolásokkal teltek. Ő ezt a nők életében fontos szerepet betöltő keleti anyaistennők kultuszával magyarázta²⁶. Talán bizonyítást jelent erre az, hogy a tépei, szentbábonyi, bócsai kagáni és vezérsírok szinte minimális állatábrázolásúak voltak, de Cibakházán – az egyetlen női méltóságviselő sírjában – dús állatábrázolást találunk.

A „fejedelemasszony” asztali készletébe az 1., 2., 7.sz. Korsó, a 13.-14., 18.sz. állatfejes ivócsanak, a 20-21. sz. omphalos csésze, és a 19. sz. csemegés szilke tartozik.

A 2.sz. Korsó 22 cm magas, 1,44 liter űrtartalmú, 18 karátos aranyból készült, és 608 gramm súlyú. Egyetlen lemezből forrasztották, s a mintákat a háttér visszakalapálásával alakították ki. Meg kell jegyezni, hogy a griff és a dámvad küzdelménél a mester nem fejezte be az alap visszakalapálását. Szájperemét külön forrasztották fel, a fogó számára elkészített lemezt ebbe vágták bele. Indadíszítésnél a következő levélcsomó szára mindig átbújik a visszafelé hajó kettős levél szára alatt. A nyakgyűrű körvirágait körök és az őket metsző félkörök játékos metszésével hozták létre. A nyakgallér alapját enyhén hornyolt, alul háromszögekre metszett „csatornasor” alkotja alkotja, melynek háromszögei alá körkörös poncot ütöttek, levélsor képzetét keltve.

A korsó testét 4 nagy korong tagolja. Ezeket a korongokat egy felül, és egy alul futó hullámvonal összefonódásával képezték ki, s így kisebb korongok fűzik össze a nagyobbakat. A korongszalag pereme gyöngyözött kiképzésű, belső felületén pedig pikkelyminta fut körbe. A négy korong ábrázolásainál a mester elvetette a klasszikus szabályokat²⁷, s a tér hátsó részei is ugyanolyan erővel domborodnak ki. A mai napig vita tárgyát képezi, hogy feltételeznünk kell-e a 4 dombormű között valamiféle kapcsolatot, azaz a képek egy történet jelenetei -e, vagy a mester szeszélyének, képzelőerejének termékei.

A négy egymás után következő jelenetábrázolás:

• győztesként megtérő páncélos lovas fejedelem.
• egy griff leteper egy dámvadat
• emberfejes, szárnyas oroszlánon vadászó fejedelem
• és végül az égberagadási jelenet, mely a 7.sz.-i korsón megtalálható.
  A 21 karátos aranyból készült edény 23 centiméter magasságú, 733 gramm súlyú, űrtartalma pontosan 1 liter. A vaskos lábon lévő vésett-poncolt mintázat kivételével a díszítések nagy része a háttér visszakalapálásával emelkedik ki. A fogóját tojássor alakú idomokból alakították ki, és csak utólag forrasztották fel a korsóra. Két oldalán sas által égbe ragadott fiatal, a másik két korongban pedig két-két meselényen lovagló vadember látható. A jelenetek értelmezésekor le kell szűkítenünk a kört a kincs keletkezési területére.

A sas a Közel-Kelet első nagy művelődéseiben már központi szerepet töltött be, mint a Nap madara. Ugyancsak így szerepel a klasszikus műveltségekben is. Az antik idők, mint lélekmadarat (pszükhomposzt) tartják számon, aki a holtak lelkét a Napba viszi, hiszen az a lelkek hazája. A nagyszentmiklósi kincsen a sasmadár kétszeresére nőtt hatalmas lény, a karmai közt tartott emberhez viszonyítva. Vagyis fordítva: a karmai közt tartott ember igen kicsi hozzá képest. A sas méretei beleillenek a többi három korong méretrendjébe, de az ember jóval kisebb a korongok többi embereinél. A keresztény időkből is sok ábrázolását ismerjük annak a hitnek, mely szerint a halott lelke kicsiny ember formájában száll az égbe. Felvethetjük a kérdést, vajon a sasmadár nem lékekvivő-e? A szerző másik felvetése, hogy a sas és a nő nem a párzás jelét mutatja-e? A feltevés tanulságából levonva megállapította, hogy a nagyszentmiklósi sasos jelenet őseit Keleten, és a nyugatra átáramlott keleti világban kell keresni. Azt, hogy Ganümedész Anahita vagy Garund mítoszáról van-e szó, nem tudjuk egyértelműen eldönteni, mert egyik mellett sem szólnak döntő érvek. A keleti világvallásokra való támaszkodás nem hoz megoldást. A néphitet és nyugati változatait veti fel a szerző.

A sas leszállásakor már inkább használja kormányzásra a farktollait. A korsók tulajdonosai nagyon jól ismerték a betanított ragadozómadarak természetét. Lejegyzi a szerző, hogy a hím párzáskor is szétteríti farktollait.

A finn Uno harva által az altáji népek hitvilágáról gazdag anyagot állított össze gyűjteményében.

Berze Nagy János – a magyar mesekutatás tudósa: burját és más szokások szerint a sast megsebezni sem szabad; a meddő asszonyok hozzá fordulnak segítségért, mert tartózkodási helye a világfa, ahol meg nem született gyermekek lelkei várakoznak. A sast alvilágból a felvilágba tartó útján a hősnek etetnie kell, s ezek szerint automatikusan eszünkbe juthat a 7.számú korsó etetési jelenete.

A 2. és 7. számú korsó sasos jelenetének környezete eltérő, vagyis a 2. számú korsón hiányzik a közvetlen környezetnek, a talajnak az ábrázolása. Ez ellentétben áll a 7.számú korsó ábrázolásával, ahol a jelenetek két szőlőtőke között játszódnak le. A feltevések a koronás oroszlánt a Védához kapcsolják. M. V. Pokrovski feltevése szerint az emberfejes oroszlánon lovagló prémruhás ember széttárt karjai közt egy pártázatos szalagot tart. Áldozati szertartás lenne? Hasonlóak a pravoszláv papoknál fordulnak elő.

2. számú korsó:

A győztes fejedelem kengyel nélkül üli meg a lovát, ami már önmagában ellentét, hiszen ekkor már a steppén mindenki kengyellel lovagolt.

1. A kincs népe nem ismerte a kengyelt, de az embertani, állattani, növénytani megfigyelések szerint ez a nép a steppe népe.
2. A mester „perzsa módra” ültette lóra a fejedelmet. Egyéb mozzanatok nem perzsa jellegűek.
3. Olyan mítosz lehetett az ábrázolt mítosz, melynek keletkezésekor a kengyel még ismeretlen volt. Ha ez a feltevés helyes, a páncélos lovast is ki kell emelnünk a közvetlen földi valóságból.

Az 1. számú korsó

A 36 centiméter magas füles korsó 22 karátos aranyból készült, 2149 gramm súlyú és 4,4 liter űrtartalmú. A füle letörött, egykor széles alapzatú domborított mintás, felfelé elkeskenyedő része eredetileg is a korsóhoz tartozott. A száj peremére forrasztott gyöngyözött huzal mentén forrasztás csak a gömbszeletes szájnál és a talpaknál figyelhető meg. Mavrodinov szerint öt részből forrasztották össze. A két asztali készletre bontás kiindulópontja a rovásírás. Űrtartalma az 1 literrel szemben 4,4 liter. Talán a kisebb korsók megtöltésére szolgálhatott, váratlan a női készletben.

A 13-14.számú bikafejes ivócsanak

A két ivócsanak egyaránt 11 centiméter magasságú, 12,2 centiméter hosszú. A 13. számú tömege 283 g, a 14. számú pedig 284 gramm súlyú. A 13. számú ivócsanak térfogata 2dl, a 14. számúé 1,9 dl. Nautilus csigát utánzó forma, karmai ragadozóra vallanak, s ugyanígy a fogai is. Fülei és szarvai bikára emlékeztetnek- A szerző részletezi a forrasztást, és megemlíti, hogy a „homokszemesre” poncolt háttér valószínűleg zománcos díszítés alapját képezte. A két ivócsanak közül a 13. számú fejnének mintázata gazdagabb.

A 18. számú ivócsanak

A méretei a következők:

10,6 cm magas, a hossza 16,2 cm a 13-14. sz. ivócsanakhoz hasonlóan 22 karátos aranyból készült, 483 gramm súlyú, és a térfogata 3,3 dl. Két darabból, az ivócsanakból és a fejből forrasztották össze. A szeme helyén üvegpaszta lehetett, szétálló fülei között most csak két letört szarvának hely látható.

A 19. számú szilke

Az 5,7 cm magasságú szilke 217,5 g tömegű, 22 karátos aranyból készült. Térfogata 2,3 dl. Hat korngjában hippocamusok (tengeri szörnyek) láthatók, a korongok közötti közökben több színű (fehér, kék) üvegpaszta-berakások díszíthették. A pálcikák között pedig bíbor (sötétvörös és kék). A zománc rekeszeit alkotó mintahálót külön készíthették el, és forrasztották rá az alapra. Eredetileg fogantyúja volt, ennek most csak a töve látható. Minden valószínűség szerint fedele is lehetett, de mára ez már csupán emlék, valószínűleg elveszett. Ennél a szilkénél találkozhatunk először a pálcikás palmettákkal! (Bíborból kiemelkedő aranyvonalak.)

Az ötvös munkája részletes, gazdag ábrázolásokat jelent – amit valószínűleg nem készített volna így, ha ő maga nem hisz az ábrázolt állatokban.

A 20. számú lapos (omphalos) csésze

A csésze átmérője 12 cm, a mélysége 2,2 cm. A tömege 179 g, s a 22 karátos aranyból készült edény 2,2 dl űrtartalmú. A csésze közepén gazdag keretben ábrázolt griffalak található. Fontos megjegyezni, hogy honfoglalás kori tarsolylemezeink munkamódjával készült aranyedényről van szó, amelyre csatot szereltek, és árkádos díszítésű csatkarikát. Az árkádos díszítés a késő avar, kazár, magyar díszítésekhez hasonló. A csészét valószínűleg a tenyerükbe, ujjaik közé fogták. Az ötvöse több darabból forraszthatta össze. Külön került bele a közepe, és külön a keresztező szalag. A minták elülső rajzát poncokkal utánadolgozták. A szegély és a középső korong díszítése kéregöntéssel készülhetett.

A 21. számú omphalos csésze

A 21. számú csésze átmérője 12 cm, a tömege 212,1 gramm. Az űrtartalma 2,1 dl, s maga az edény szintén 22 karátos aranyból készült. Török nyelvű, görög betűs felirata alapján „Boila csészének” is nevezik. Jellemző rá, hogy a betűk szárát háromszöges poncütések zárják. A csésze közepén a felirat keretében áttört mívű, egykor zománcos keret található. Az előző korong helyébe utólag forrasztották bele. Pálcikás palmettás minta díszíti, az oldalára pedig a magyar fegyverövek csatjához hasonló csatot forrasztottak. A csésze griffes domborművek fonákja csak nagyjából követi az elülső oldalt. Ezek alapján itt is kéregöntvényre gyanakodhatunk. A Kárpát-medencében a X. században ezt a munkamódot csak Árpád magyarjai ismerhették! Az egyes darabok nem egyszerre, hanem egy megrendelő kívánságára készültek.

A rovásírásos fejedelmi asztali készlet

Minden darabjában van rovásírás, illetve két pár esetében csak az egyiken (11-12.számú és 9-10. számú).

A 3.számú korsó

A 3. számú korsó magassága 21 cm, tömege 656 g. Az edény 19,5 karátos aranyból készült, palástjának anyaga néhol kivékonyodott, átszakadt. Térfogata pontosan 1 litert tesz ki. Fülét utólag forrasztották rá. Anyaga vörösréz, és antik tojássort mintáz. A palást díszítésére a kígyóvonalas, összekapcsolt tagozás jellemző, a kereszt szárai közötti poncütésekkel. A kígyóvonal egymásba hurkolt, láncszemes szalagból áll. A láncszemek átfűzésének korongjaiban kis kereszteket láthatunk, melyek az avar kori vezérleletekre jellemzőek. (Ilyen például az igari szíjvég, vagy a jutasi sírlelet anyaga.)

A szájperemre vésett, poncolt hátterű indás dísz került, melyet utólag forrasztottak az edényre. Így került rá a talp is, és az edény nyaka is.

A 4. számú korsó

A 4. számú korsó 23,6 cm magasságú, és sajnos hiányzik a szája. A tömege mindössze 631 grammot tesz ki... Térfogata 1,22 liter, alapanyaga pedig 19,5 karátos arany. Vörösrézből készült fülét utólag forrasztották rá. Ez hatlapúra sarkított tojástagokból áll, s a lapjait vessző-pontvessző díszek alkotják. Ilyen díszítéseket találhatunk az avar kori préselt vereteken is. A fogójára finom aranylemezt préseltek bevonatként.

A korsó díszítése megegyezik a 3. számú korsó díszítésével. A kígyóvonalas szalagok belső mezejébe írt keresztek, és a rovásírás jele azonos a STEPHANUS REX pénzeinek azonos jegyeivel. Mindez akkoriban a királyi hatalom és tulajdon jele volt. A 3-4. számú korsó keresztjeinek és a 21. számú opmhalos csésze török nyelvű, görög betűs feliratának poncolása majdnem ugyanolyan módon történt. Ezek után feltehetjük a kérdést: egykorú lenne a STEPHANUS REX pénzekkel? Ez ugyanis a X-IX. Század fordulójára keltezné a kincs átalakításának korát.

Az Árpádok udvarában kétnyelvűség uralkodott. A magyar mellett a török nyelv járta. Ezek szerint így már nem lenne ellentmondás!

A 6. számú korsó

A 6-os számú korsó magassága 23,5 cm, a tömege pedig 956 gramm. A 21 karátos edény 1,25 liter térfogatú. Antik tojássort mintázó fülét aranylemezzel vonták be, és csak utólagosan forrasztották rá. Lábazata lapokra bontott kúpfelület, melyet vésett, poncolt, domború tagozat emel ki. Palástján kígyózó szalagminta fut végig. Levélszegélyeire honfoglalás kori magyar ötvösmunkákból ismert irdalt szegélyszalag jellemző. Feltehetőleg 5 részből forrasztották össze:

• gyöngyözött szegély, szájnyílás, nyak, palást, talp.

A fenekén bekarcolt rovásírás található. Az első csoporthoz hasonlóan jellemző rá az indák átbújtatása.

A 8. számú csemegés szilke

A 8. számú csemegés szilke talán ivócsésze lehetett valamikor. A hossza 17,7 centimétert tesz ki, mélysége 3 centiméter. A füle 12,3 cm, a szélessége 3,1 cm. A 2,6 dl térfogatú edény 22 karátos aranyból készült. A fogóján lévő lyuk alapján arra következtethetünk, hogy övre függesztve viselhették. Ez is ivóedény volta mellett szól.

A fogót a rovásírás elkészülte után forrasztották rá. Ez két lapból áll:

• az alsó lap vésett, poncolt hátterű;
• a felső lap pedig állatalakos
  A tálka peremén huzalfonalból készült fenyőághoz hasonló minta fut végig. A hornyolás úgy látszik, hogy csak a fejedelmi készlet ötvöseinek gyakorlatához tartozott. Rovásírásos szövegét a keresztekkel együtt előbb bekarcolhatták. A rövid szöveg minden valószínűség szerint nem tölthette ki a rendelkezésre álló szalagot, éppen ezért aztán szépen elosztva, mélyponcolással készült el a felirat.

A 9-10. számú görög feliratos lapos csészék

A 9. számú lapos csésze átmérője 14,7 cm, mélysége 3,4 cm. A súlya 287 gramm, és 22 karátos aranyból készült. Az űrtartalma 4,3 dl.

A 10. számú csésze 14,6 cm átmérőjű, a mélysége 3,2 cm. Szintén 22 karátos aranyból készült, de a térfogata már 4,2 dl, a súlya pedig 305 gramm.

Mindkét csészét 3 részből forrasztották össze:

1. indás perem
2. gömbszelet alakú csésze, melyet sugárszerűen beütött vonalak tagolnak
3. indás körgyűrű, és a beléje forrasztott keresztes lemez
   A görög feliratot, a keresztet, és a rovásjeleket ívelt ponccal verték bele az aranyba. Az indás szalag elmosódása kéregöntésre vall. A görög feliratos korongot utólag forrasztották bele, a felirat helyén eredetileg valami más lehetett. A csészék csatja alapján levonható következtetésünk a következő lehet: ez a két csésze ún. gemellio²⁸ volt. Alakjának sugaras vonaldísze hornyolt díszítés előkészítése is lehetne, de ezt a később készített rovás megcáfolja. Így marad az a feltevés, hogy az előzőleg valami másból, most a keresztből kiáramló sugárzás.
   A 11. és a 12. számú pohárka

A 11. számú pohárka hossza 4,7 cm, a tömbege 74 g. Az 1,2 dl térfogatú edényke 19 karátos aranyból készült. A 12. számú pohárka hossza 4,7 cm, a súlya 70,8 g, és a másokhoz hasonlóan 1,2 dl a térfogata. A másikkal ellentétben ez a pohár már 20 karátos aranyból készült. Mindkét edény füle hiányzik, csak egy tágabb karika két forrasztási felülete maradt ránk. A szájára kettős, az aljára egyszeres gyöngyözött szegélyt forrasztottak. A gyöngysor gömböcskéinek közepén poncütéseket láthatunk. A poharak alját külön lemezből forrasztották fel.

A 15. és a 16 .számú nyeles tálacska

Antik formája miatt paternának nevezik ezt a formát. A tálacskák hossza nyelestől 16,2 és 15,9 cm. Mélységük eltérő, 1,6 cm, és 1,8 cm. A súlyuk 103 g és 104 g, mind a kettő 21 karátos, űrtartalmuk 0,7 dl. A közepükben oroszlánfejű tengeri szörny (hippocampus) van – antik örökségként. A középső lemezt külön domborították, és utólag forrasztották a tálkába. A középső részéből sugárszerű csatornás vájatok futnak. A peremet pálcikás palmetták sora díszíti. Hullámos nyelük szintén palmettás megformálású, gazdag díszítésű. Mindkettőt több részből forrasztották össze. S ami ezen kívül még nagyon lényeges, az, hogy rovásírás van rajtuk.

A 17. számú ivókürt

A rhyton felső felének hossza 14,2 cm, az alsóé 13,6 cm. A szokatlanul csak 12 karátos aranyból készült ivókürt 1,2 dl térfogatú. Két külön aranykúpból forrasztották, s a szájba vételre való, a végén levő gömbön belül van még egy rezgőlemez, amelyen szintén lyuk van. Minden bizonnyal eredetileg kürt volt, melyet alkalmanként használtak csak ivásra. Fontos megjegyezni, hogy az ivókürt az avar fejedelmi sírokban mint méltóságjelvény szerepelt. A kincsben ez az egyetlen elem, melynek nem az asztalon volt a szerepe, hanem méltóságjelvény volt. Két sor rekesz díszíti, melyekben valószínűleg üvegpaszta vagy zománcdísz lehetett. Általános vélemény szerint a kincs a készlet régi, sőt a legrégibb darabja.

Az aranykincs feliratai

A kincsben háromféle felirattal találkozunk:

1. görög betűs, görög nyelvű felirat (9-10. számú csésze)
2. görög betűs, török nyelvű felirat (21. számú)
3. rovásírás, - amely a fejedelmi készlet majdnem mindegyikén megtalálható

1. Görög betűs, görög nyelvű felirat
   A görög betűs, görög nyelvű feliratoknál érdemes idéznünk Hampel József nyilatkozatát:
   „ Az írás határozatlan jellegű görög Capital és Cursiv betűkből áll. A határozatlanság annyira megyen, hogy a hatszor előforduló A betűnek hat különböző alakja van; az O betű négyszer fordul elő, és mind a négy esetben más és más az idoma, az Ü-nek kétféle alakja van s í.t.”²⁹
   A következtetése szerint a feliratokat író egyén nem tanulhatta meg a görög alphabetum közhasználatban lévő formáit. Hampel észrevette, hogy Krisztus -monogrammal kezdődik a felirat, s a végén aprózódó, bizonytalan betűk vannak. Ezeknek a feloldása máig lehetetlen, különféle olvasatai vannak. A vizsgálatok szerint a felirat csak később került a csészére, forrasztás útján. Feltételezik, hogy ez a művelet már itt a Kárpát-medencében történt meg. A görög betűk szárain pedig ugyanazok a poncütések szerepelnek, mint a rovás betűin. Felmerül bennünk az a feltételezés, mely szerint a görög és a rovásírásos feliratokat ugyanaz a mester készítette volna. Ez a lehetőség is fennáll, hiszen a X. századi Magyarországon volt görög okleveles gyakorlat. A felirat olvasatát két részre lehet bontani;
   egy nagy betűs szövegre, és egy kiegészítésre. Minden valószínűség szerint a felirat már készen volt, amikor a megrendelő javaslatára és kifejezett kívánságára be kellett toldani egy szövegrészt.
2. Görög betűs, török nyelvű felirat.
   A görög betűs, török nyelvű feliratok betűinek végén már háromszöges poncütéseket találunk. Valószínűleg már más mester kezének a munkái. A feliratok olvasatai közel állnak egymáshoz, így a következtetések már biztosabb alapokra helyezhetők. A legtöbb vitát a nevek váltották, és váltják ki: méltóságnevek, helynevek, vagy családnevek szerepét töltik -e be?
3. Rovásírás
   Rovásírásos feliratok találhatók a 3., 4., 5., 6., 8., 9., 10., 11., 15., 16., 22., 23., számú edényen. A rovásjegyek megfejtésével sokan foglalkoznak. Megkísérelték különböző rúna- és rovásjegyek, sőt az egyiptomi hieroglifák hangértékeivel is egybevetni. Voltak olyanok is, akik a székely rovásíráson keresztül magyar nyelvű feliratokat olvastak ki belőlük. De ezek a KÍSÉRLETEK nem vezettek eredményre. A jelek hangértékének járható útját a következtetések jelentették. 1932-ben jelent meg Németh Gyula „ A nagyszentmiklósi kincs feliratai” című értekezése, melyben a feliratok megfejtésének menetéről számol be. Arra alapozik, hogy Nagyszentmiklós környékén besenyő telepek voltak, és hogy a ba besenyőktől tudjuk, hogy sok arany- és ezüstedényük volt, s így a szövegek a valószínűsítések szerint besenyő nyelvű feliratok.
   A rovások megfejtését Csallány Dezső már új alapokra helyezve kísérelte meg. Ezt az alapot az jelentette, hogy a feliratok a belső-ázsiai türk rovásírással tartanak rokonságot.
   Visszatért a betűalakok hangértékeivel való kísérletezéshez. A figyelmét sajnos téves útra terelte, hogy erőteljesen görög írású, török nyelvű feliratra támaszkodott. A feliratok megfejtése eddig valójában nem is sikerült.
   Az elemző egybevetések eredményei a következők:
   - a rovásírásos edényekre legalább 4 alkalommal kerülhettek fel a rajtuk levő feliratokat
   - a karcolásokat is legalább két alkalommal kt kéz készíthette ( biztos és bizonytalan vonalvezetés)
   Ennek ellenére a karcolások is azt mutatják, hogy a kincs környezetében sokan tudtak írni.
   A kutatások rengeteg eltérő véleményt hoztak a felszínre. A rovásjegyek hangértékének felderítésében az egyes rovásírásos leletek töltik be az elsődleges vezető szerepet. Az avar rovásírásos edény és tárgyfeliratok jelkészletének folyamatos – de, egy-egy újabb lelettel csak lassabban gyarapodó - összevetése talán eredményre vezet majd bennünket. Ezekről a feliratokról Harmatta János is értekezik. Úgy érzem azonban, hogy kevésbé szerencsésen választottam meg a tanulmányokat, és a kincs László Gyula által történő egyeztetése és ismertetése sem meríti ki a lehetőségeket és az elvárásokat. Az edényfeliratok, avar rovásos emlékek között tartalmi-tipológiai rokonság figyelhető meg.
   A türk rovásírásos edényfeliratok vizsgálata alapján tartalmi szempontból 3 típust különböztethetünk meg:

1. a tulajdonos feliratokat
2. az ajándékozási feliratokat
3. jókívánságot vagy valamilyen mondást tartalmazó feliratokat
4. műhely feliratokat
   Az általam felhasznált írások kevésbé rendszerezetten szemlélik a rovásjegyek értékeinek összehasonlítását. Hiányoltam László Gyula rövid lélegzetű összefoglalásából az eddig megállapított hangértékek rendszerezett összefoglalását. Ám példáival nagyszerűen rámutat arra, hogy az írások olvasata mennyire szubjektív, mennyire változatos lehet. Könyvének megjelenése óta rengeteg új eredmény született a kutatások területén. Így rettentően nehéz egy valóban reálisnak tűnő, a lényegesebb dolgokat figyelembe vevő véleményt kialakítani.
   Harmatta János két tanulmánya ismerteti a fontosabbnak tartott, avar kori edény- és tárgyfeliratokat. Megemlíti a kunágotai kora avarkori fejedelmi leletét, a Talas-i 2-es számú feliratot, a budapesti, Tihanyi -téren feltárt középavar temető két ezüst kelyhének feliratát, a Kiskőrös – Vágóhíd-i középavar temető és a tótipusztai középavar lelet ezüst edényének feliratát is. Mindez természetesen az egyes betűjelek hangértékének függvényében történik. Ad egy rovásjegyeket összefoglaló táblázatot is, de alaposabb magyarázatot nem fűz hozzá. Talán csak nekem idegen ez a fajta ismertetési mód. Érdekes lenne, ha a tárgyfeliratok is szerepet kapnának egy összevető jellegű tanulmányban- az edényfeliratok mellett. Harmatta János ezekről a feliratokról is az előzőkhöz hasonló ismertetést ad. (Említi a jánoshidai csont tűtartót, a burgerlandi orsógomb rovását, stb.)
   A feliratok és a nagyszentmiklósi kincs értelmezése láthatóan nagyon nagy tájékozottságot és ismeretet igényel. A rovásjelek megfejtése pedig óriási haladást jelentene a múlt megismerése érdekében.
   Az általam választott két tanulmány:

HARMATTA JÁNOS: Avar rovásírásos tárgyfeliratok. in.: Antik tanulmányok 1984-85. 57-72.o.

HARMATTA JÁNOS: Avar rovásírásos edényfeliratok. in.: Antik tanulmányok 1984-85., 272-284.o.

Megj.: Valójában a tanulmányokkal nem igazán kaptam választ a kérdéseimre, így felhasználni sem nagyon tudtam őket.

1Nagyszentmiklós ma: Sinnicoulau Mare, Románia

2Aranylemezekkel borított ezüst- vagy rézrudak, melyeket részben lehántottak.

3A kinccsel rokon övveretek alapján: szarmata – hun kor. Ez a III-CII. Századra utalt volna.

4Hampel József a pesti egyetem magántanára, a Nemzeti Múzeum osztályvezető igazgatója, az Archeológiai Értesítő szerkesztője, kiváló középkori ötvösségszakértő.

5Az adott mű szerint.

6A bécsi ÉREMTANI ÉS RÉGÉSZETI GYŰJTEMÉNY (k.k. Münz- und Antikenkabinet).

7A pesti egyetem akkori tudós régésze.

8Magyar Hajdan és Jelen, 1847.

9A bécsi Császári Érem- és Régiséggyűjtemény igazgatója.

10László Gyula szerint részletes, jó kincsleírás.

11Boila és Butaol

12Ó-germán rovásírás, illetve ennek az írásnak a betűjele.

13Ez a IV-V. századot jelentette

14Az ábrázolása szerinte Ganümédész égberagadási jelenete

15Történész, településtörténész, nyelvész

16Bécsi egyetemi tanár

17A 7. korsó „gázlómadaras életképét” megtalálta az ajantai barlangok festményein

18Az ok a török nyelvű felirat volt.

19A tipológiai iskola híve

20Megfigyeléseit az üllői és a kiskőrösi temető feldolgozása során szélesítette ki.

21Mint bizantológus és régész kapcsolódott be a bolgár tudományos életbe.

22„Archeologia Hungarica” XXIX. kötet

23Willelmus Ruruquis (ferences barát) 1255-ös útja alapján: Mengü kán: bor, karakumisz (erjesztett kancatej), bal (mézital), raszun (rizs-sör)

24Poncolt háttér, felületbe vésett indadísz...

25A 3., 4. korsó poncolt díszítésében a Karoling pénzverés mintáit vélte felfedezni.

26Ábrázolásaikon mindenütt állatképekkel vették őket körül (víz, föld, levegő állatai)

27Klasszikus szabályok: a formák domborodásának arányos csökkentése

28iker-csésze

29Az idézet a László Gyula -Rácz István : A nagyszentmiklósi aranykincs c. könyvének 165. oldalán szerepel.