Varga Éva: Az Újvilág felfedezése 1492-93 / II. rész B változat

II. rész (B változat)

Végre elérkezett az indulás napja! A naptár augusztus 3-át mutatott az 1492-es esztendőben. Kora reggelre befejeződött a rakodás. A nap első sugarai áttörtek az ég felhői között. A flottila három hajója lágyan himbálózott a tenger hullámain. A „Santa María” ez az impozáns zászlóshajó, középen helyezkedett el. Ez a hajó szállítja a legnagyobb terhet, ezen a hajón sürögnek-forognak majd a matrózok a parancsnok körül. Két karavella vette közre a keresztvitorlarudakkal, négyszögletű vitorlával felszerelt kerek nao típusú vitorlást. Az összetett főárbocon leszerelhető rúdra függesztették a derékvitorlát, a törzsvitorla fölé. Az alapvetően fontos vitorlákon kívül „Niná”-t és a „Pintá”-t kiegészítő ferde vitorlákkal is ellátták. Ezeket alul kötözték a főárbochoz.

A nap már ontotta melegét, amikorra minden elkészült. A hajókon sózott hús, kétszersült mellett élőállatok, ketrecekben tyúk, s más élelmiszer ládákba csomagolva nyugodott. Az ismeretlenbe utazókat a kapitány harsány hangja figyelmeztette: eljött az indulás pillanata. A tengerészek elbúcsúzva családjuktól, hajóra szálltak. Nem kísérte őket embertömeg, úgy indultak útnak, mintha a megszokott irányba vitorláznának. Egy szempillantás múlva felvonták a vitorlákat, az árbocvégekre pedig zászlók kerültek. Lázas munka folyt a hajókon. Nemsokára a vasmacskák is levegőhöz jutottak, s a spanyol vitorlások elhagyták a Saltés-homokzátonyt.

Az admirális sokáig nézett az eltűnő kontinens felé, majd lassan a hajó orrába sétált. A tenger az ég színét tükrözte, hullámain fürgén úsztak a hajók. Szívét melengető érzés járta át, a szeme elé táruló végtelent fürkészte. Elmélázva állt, szinte nem is hallotta a hullámok zaját. A tengerészek szavai, a hajókötelek rezgése a vitorlák surrogása egyáltalán nem hatolt el tudatáig. Kalapját szemére húzta, s jó pár percig a zsebében matatott. Ám nem találta amit keresett. Sietős léptekkel távozott a fedélzetről, kabinjába ment. Elővette egyszerű ládikáját, felpattintotta tetejét. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben leült a kabin egyik székére. Belelapozott a titkok kis könyvébe. Pierre d'Ailly „Imago Mundi”-ja mindig jó kedvre derítette.

Néhány sort olvasott, majd zsebre téve az értékes holmit, távozott a szűk, dohos kabinból. Amint kilépett, fiatal fiút pillantott meg.

-Mi a neved fiú? - kérdezte meg tőle.

Luis. - felelte csöndesen, és kissé szomorkásan a 18 év körüli fiú.

-Miért vagy ilyen szomorú? Talán nem tetszik az utazás terve?

-De, de Uram! Ha nem tetszene, nem vállalkoztam volna rá!

-No, látod! Ez már beszéd! Mi a feladatod most?

-Éppen őrségben vagyok. Engem osztott be a fedélzetmester elsőként.

-Azt ugye tudod, mikor van váltás? Hogyne. Négy óránként.

-Ne lógasd már az orrod! Gondolj arra, hogy milyen lehetőségek adódhatnak az út során! Ég és víz vesz most körül minket. Az égből és a vízből is leselkedhetnek ránk veszedelmek. Légy szemfüles!

-Igen, Uram! - mondotta Luis.

-Ne ilyen vérszegényen! Több életkedvvel! Lelkesítsen a cél! - szólította fel a fiút Don Colombo.

-Várj csak! Ne légy ilyen bátortalan, mert mindenki téged fog ugratni. Ha szemtelenek veled, légy te is szemtelen! De most már nem tartalak fel. Menj, végezd a kijelölt feladatot!

-Igen, Uram! Úgy lesz, Uram! - kiáltotta Lu, már vidámabban. Arca ragyogott, miközben felmászott a hágcsón. Elfoglalta új helyét, a galyibát. A végtelen tenger tárult a szeme elé, fickándozó halakkal, és érdekes madarakkal együtt.

Cristoforo Colombo admirális lépéseit a maestre felé irányította. A hajókon ezek az emberek töltötték be a hajóvezetők tisztét, a közvetlen alárendeltjeik a kormányosok voltak. Éppen ezért is lépett Juan de la Cosa mellé az admirális. Megbeszélte vele az útirányt, majd továbbította a parancsot a másik két hajóra is.

Már elhagyták az Umbria-fokot, amikor Luis harsány kiáltásával közeledő hajókat jelzett. A Ferdinánd-Izabella lobogóival jelzett zászlóshajók Spanyolországból kitoloncolt deportáltakat szállítottak. Ez a reconquista befejezésére utaló nagy jelentőségű eset volt az, amely vetekedhetett az idegen vizekre navigáló flottilla hírével. Don Cristoforo megismertette a hajó legénységével a főbb útirányt. A „Santa María” megfigyelőhelyéről fényjelzésekkel tudatták :

-Lehajózunk a Kanári-szigetekig délre, majd onnan nyugat felé megyünk tovább! Ha tudomásul vették a parancsot, jelezzenek vissza! - villogott a lámpa fénye.

Kis idő múlva mindkét hajó visszajelzett.

A Kobil-öböl, az Atlanti-óceánnak ez a Pireneusi-félsziget délnyugati kiszögellése és a Kanári-szigetek közötti szakasza legismertebb része volt úgy az admirális, mint a palosi tengerészek számára. Így az út zavartalanul folyhatott volna...

Az első nap a mindennapok szintjén zajlott. Négyóránként kondult meg a hajó harangja, jelezve ezzel az őrségváltás idejét. Másnap napkeltekor a hajósinas dalocskája hangzott fel. Hangját kiengedve és szívhez szólóan énekelt. Az alvók fürgén keltek fel, megkezdődött az őrségváltás, a hajósszolgálat emberei cserélődtek. Azok, akik az éjszakát ébren töltötték, csöndes zugot kerestek maguknak, - már amennyire lehetett, - s elszunyókáltak. A hajókon alig lehetett járkálni, minden valamirevaló helyet felhasználtak.

Bár az admirális az égész éjszakát ébren töltötte, nem feküdt le pihenni. Kezét összefonva, büszkén osztogatta parancsait, mint a flottilla korlátlan jogkörrel rendelkező, legfelsőbb bírója. Egyedül ő felelt az útvonalért, az egész flottilla az ő parancsának engedelmeskedett. Elégtétellel töltötte el az a tény, hogy éveken át tartó huzavona, elkeseredés és csalódás után végre flottaparancsnok lett.

Szélvészként suhant a hajóorrba, onnan kémlelte a sós víz végtelenjét. A tenger az ismert Kanári-áramlással – mint minden tengerészt-, felszabadító érzéssel töltötte el. Tekintetét végigjáratta az előttük haladó gyors járású „Pintá-n. A karavella manőverezése csodálatos volt. A csonkarúdra kifeszített háromszög alakú vitorláit pattanásig feszítette a szél. Igen hatásos látvány volt végigpillantani rajta. Ám a másik két hajó sem maradt el mellette. A vízvonal fölött vörösvér színű volt az oldaluk, dagadó vitorlájukon címerfigurák és keresztek díszlettek. A vitorlákat kalandoroknak titulált zászlaja díszítette. A fehér háromszögű zászló - rajta zöld kereszt az aragóniai koronával-, vidáman csapkodott a szélben. A „Niná”-t hivatalosan „Santa Clará”-nak keresztelték, s neve fehér betűkkel ragyogott az oldalán. Révedezéséből kiáltások sora riasztotta fel a „Santa María” kapitányát. Így már csak egy pillanatra látta a duzzadó vitorlákon feszülő keresztet.

A „Pinta” egyik matróza a hajótatra rohant, s közben kiáltozott: -Admirális Úr! Admirális Úr! - próbálta felhívni magára a „Santa María” orrában álló főkapitány figyelmét. Sikerült. Az admirális megütközve meredt rá, majd izgatottan megkérdezte:

-Mi a baj? Mi történt?

-A kapitány beszélni szeretne Önnel, s kéri, hogy a két hajó húzódjon egymás mellé! Amennyire csak lehet!

-De hát, mi történt? Mi ez a sietség?

-Nem tudom, Uram! - válaszolta a borostás arcú matróz.

-No, jó. -felelte tömören, de izgatottan, s intett a matróznak. Beszélt Juan de la Cosa-val.

Közben ismét felhangzott a hajó harangja, s a hajósinas rázendített:

„ Az őrséget hívjuk,

Felkelnek az órák.

Jó utunk lesz,

Ha Isten is úgy akarja.”

A tisztek parancsszava innen is, onnan is hallatszott. Megfeszültek a kötelek, és az izmok is. Perzselő nap égette, változó irányú szél szárította a tengerészek bőrét. Mindennek ellenére senki nem vette le az ingét még akkor sem, ha ruhájuk átnedvesedett. Jó keresztényekhez méltóan nem mutatkoztak meztelen felsőtesttel. Tűzhelyen főtt a tengerészek étele.

A hajókon három teljesen „hasznavehetetlen” ember is tartózkodott. Dölyfös viselkedésük gyakran bosszantotta a flottilla tagjait. Semmit nem értettek a hajózáshoz. Ezzel ellentétben Don Colombo szolgáját és apródját gyakran befogták kisebb munkára a szakácsok. Így történt ez most is. A főkapitány hiába próbálta elcsalni a két Pedrót, a szakácsok nem engedték őket. Ez megmosolyogtatta az admirálist. S mivel a két hajó még most sem érte el egymást, elment megkeresni a fedélzetmestert. Már nagyon szomjúhozott, hiszen ma még inni is elfelejtett. A nap pedig már régen delelőn járt.

Közben egymás mellé ért a „Santa María” és a „Pinta”. Ebben a pillanatban mindkét hajón egyszerre tűntek fel a kapitányok. A „Santa Maríá”-n Don Colombo, a „Pintá”-n pedig Martín Alonzo Pinzón, akinek egyik öccse a „Nina” kapitánya volt. Pinzón, a palosiak legnagyobb hírű, legtapasztaltabb tengerészkapitánya invitálta egy kis csevegésre az admirálist, aki kíváncsian lépdelt a hajó oldala felé. Szinte egymás tükörképeként álltak meg, s komoly tárgyalásba kezdtek. Az admirális arca elkomorult, vonásai ijesztővé váltak. Elmélyült beszélgetésükben észre sem vették, hogy témájuk avatatlan fülekre talált.

Az idő múlását az ampolettákban percegő homok mutatta. Eljött a következő őrségváltás ideje is. Felhangzott a hajósinas éneke, s a kapitányi beszélgetés hirtelen megszakadt. Az admirális sarkon fordult, s szélvészként feldúltan robogott végig a hajó fedélzetén. Matrózai riadtan tértek ki előle. Pinzón is gondterhelten hagyta el előbb birtokolt helyét, lassú léptekkel távozott. Gondolatai a kormányszerkezet körül forogtak.


Folyt. köv.  

1992/93