Bíborvirág: Tapló Napló - 1996. augusztus 31. szombat - (Cím nélkül)

Több mint egy hónapja jegyeztem be ebbe a füzetbe az utolsó sorokat.  Azóta nagyon sok minden történt. Röviden úgy is összefoglalhatnám az eseményeket, hogy Marmion sorait idézem:

" A  nagy öröm éppen úgy, mint a nagy bánat, néma." (Marmion)


Július 29-én szinte undorral indultam az útnak ...

Aztán, mikor felültem a vonatra, minden megváltozott. Mintha kicseréltek volna. Jókedvű, és talán harmonikusabb is lettem.  Nem titkoltam, hogy izgatott vagyok, elfogadták-e a jelentkezésemet? Óriási dilemma után voltak ezek az első lépések.
Minden ösztönöm tiltakozott a győri főiskola ellen, pedig nem kellett volna felvételiznem...

Talán nem is rajtam múlott, hogy a Pázmány felé fordult a figyelmem.  Mintha valaki távolról irányított volna. Hálásan köszönöm neki. Már magában azt is, hogy a környezet felülmúlhatatlan boldogsággal töltött el.

Kicsit korán érkeztem meg Pazmaneumba 30-án reggel, így volt időm szétnézni az egyetem területén.  Lenyűgöző hatású épületek emelkednek lassan az egykori szovjet tábor területén. Hamar végeztem. Befizettem a 2000 Ft-ot is, és Kraft Enikővel megjártuk a postát is. Estére itthon voltam.

Most aztán hajrá! Mindent bele! Ha nem sikerül, soha az életben nem fogom jól érezni magam. A kapcsolatrendszerem pedig minden oldalról befagy...
Ez nem csak az ismerősöket, barátokat, hanem a legközelebbi rokonokat is jelenti.
Nagyon gyorsan elment az a 20 nap, ami felkészülésre maradt.  Kíváncsian vártam az értesítést, milyen szakra fogadták el a jelentkezésemet. Pénteken sem kaptam meg a behívó levelet,  így telefonáltam. Délben megjött a papír.
Tanulni akartam, de már nem bírtam.  Szilvát is kellett szedni.
Aztán 20-án felültem a vonatra,  és...

Olyan nagy volt a tét, hogy már egyáltalán nem is érdekelt.
Játékként éltem át, mint egy kirándulást.
Aznap este még össze-vissza mászkáltunk, mert kaját akartunk venni, és kikapcsolódni.  Lelkiismeret furdalásom  csak azért volt, mert elég szigorúan ránk parancsoltak a Szent Péter kollégiumban,  hogy 10-re érjünk haza. És.. mi kissé eltévedtünk.  Nem aludtam jól. Másnap egész nap írtam a felvételit.  9 -kor kezdődött a magyar. Szerencsére az első padba kerültem.  Ez megnyugtatott.  Bár amikor befelé mentünk, egy tanár úr elég ridegen nézte meg a személyimet. Teljesen elvette a kedvem, undorral fordultam be az előtérbe. Borsózott a hátam tőle. De csak egy pillanatig. Utána mindent elfelejtettem.  Képes voltam a régi élvezettel a toll után nyúlni. Előtte nagyon meglátszhatott az arcomon a félelem, mert egy hölgy rám mosolygott. Aztán nem törődtem semmivel. Egyszerűen nem hallottam a magyarázatokat, amiket hozzá fűztek. Így nem vettem észre az előttem elsétáló tanár urat, aki a személyazonosságomat ellenőrizte. A kinyújtott lábaimra jól rálépett, vagy belebotlott. Direkt?  Nem tudom, de undorító volt, hogy szóra sem méltatott, amikor bocsánatot kértem. Dolgoztam tovább. Egy óra hossza szünet volt a két dolgozat között.  Annyira összefagytam a teremben, hogy a tűző napon alig bírtam felmelegedni.
Kerestem Bíró Emesét, akivel egy szobában voltam, de nem találtam. Aztán nagy fölényesen meg is jelent.
Féltem a töritől nagyon.  Emesétől még jobban. Jó hátulra kerültem. Egy erőteljes hangú tanár szerencsére ott járkált hátul ( - ma már tudom, hogy Dr. Vargyas Péter volt, akinél szóbeliztem is). De még így sem volt nyugtom Emesétől. Sok minden jutott később eszembe, amit nem tudtam akkor pillanatnyilag.  Elég jónak éreztem, de percről-percre nagyobb lett a bizonytalanságom.  Már úgy értem haza, hogy ezt, meg ezt is elrontottam.  Szóval rossz. De el kell menni, mert majd legalább kommunikációra sikerülhet bejutni.  És felveszek mellé egy nulladikos szakot.  Vasárnap újra utaztam.
Rosszul indult az egész. Cegléd előtt (kb.) lerobbant a vonat (lehet, hogy már Szolnok előtt?)  Pesten már 1 és 3/4 órát késtünk. Lekéstem a csatlakozást. Az állomáson 3 óráig vártam, így 5-re érkeztem meg a koliba.  És egyedül voltam!
Persze nem tudtam az írásbeli eredményeit, mert anya pénteken Katánál volt, apa dolgozott. Én féltem telefonálni, így inkább aludtam a fáradtságtól.  Na, mindegy! Cser Juli nemsokára megérkezett,  így elmentünk, hátha meg lehet nézni az eredményt. Tévedtünk.  Így elmentünk fagyizni.
Nem bírtam enni sem, az egyik gömböt már eldobtam.
Másnap kiderült, még nincs eredmény, be kell menni szóbelizni mindenkinek.
Az Anselmiánumba mentünk.
Késtek a tanárok, mi idegesek voltunk.
Én voltam egyedül töris, a lányok magyarra mentek.
Niki szerencsére hamarosan megjött.  Aztán hallottam az egyik srácot, kirakták a magyart.  Szóltam a többieknek.  Megbeszéltük, akkor szólnak, ha 7 pont alatt van a pontszámom.  Akkor már másodszor voltam ott, mert visszamentem a koliba.  Nem hittem el a közlést. 14 pontot kaptam! Sírtam és nevettem egy fél perc alatt, és utána néma csönd volt. Nem tudtam felfogni? Lehet. Aztán megmondták, a törim 13 pont. Nem lehetett elmondani, mit éreztem. A szóbelin nem produkáltam. Tudtam volna? Biztos. Ismét a közöny volt, ami megrohant.  Pedig nagy érdeklődéssel tekintettek rám.  "Tartozok két tanárnak". Sikerül megadni a tartozást? (Ez az állandó lelkiismeret furdalás, feleslegesen! :) )
Kata nagyon örült. Sőt, én kimondottan, csak ekkor éreztem mi is történt.. Sem előtte, sem utána...

Anyáéknak mintha teher lett volna. Szótlanul fogadtak.  Ah, képzelődöm csak, hogy nem örültek. (idézet)
Talán nem is hiszik addig, amíg a papír meg nem jön.
Igazuk van? Nem tudom. Annyi rossz történt már, hogy a jóban képtelenek hinni? ÉS ÉN?

Miért érzem, hogy nagyapa fog a legjobban örülni?
Mennék, de nincs mivel, repülnék, ha lehetne. Majd holnap...

Apa miért haragszik annyira Katyusra?
ÉRZÉSKAVALKÁD: Eszter ( Szilassy) is titok, Rácz Kata és Vali is.

De furcsa az ember!