2011. május 9., hétfő

Bíborvirág :Tapló Napló - 1999. augusztus 8. vasárnap - (Cím nélkül)

Egész éjszaka esett az eső.  Nem aludtam nyugodtan, az ágyamon többször körbefordultam. Mostanában jóval többet eszek, mint amennyit kellene, és sokkal kevesebbet mozgok. Valami miatt nem akarok felnőtt lenni. Tudok erről, de nem sikerül leküzdeni. Pedig gyermekként mindig arra vágytam, hogy felnőtt lehessek. Irtózok attól, hogy útnak induljak, hiszen mindig belém döbben, hogy felesleges, úgysem lehet, úgysem sikerül.
Na, és ha sikerül? Igazából nem is ezt akartam. Nem erre vágytam?

Valaki, aki azt hiszi, hogy ezzel gyógyíthat, mintha elmondta volna, hogy mikor, mi fog történni, mi fog körülöttem elhangzani, és nekem hogyan kell reagálnom, hogy az teljesüljön, amit én akarok.
Csak zsarol.

Lelkiekben.

Hiszen az én választásom nem is az enyém, hanem egy rám kényszerített akarat. Bebizonyítani nem tudom, és ezt az életet élem! Még azt mondják, hogy mosolyogni, örülni a virágnak is lehet, és nem kell szélmalom-álmokat kergetni. Nem. De nem szabad kényszerrel sem gyógyítani. Így tényleg az öngyilkosságba lehet kényszeríteni valakit. Sokszor azt sem tudom, sírjak, vagy nevessek-e a helyzeten.

(...)

Pilinszky : Halak a hálóban kötet

Te győzz le

"Te győzz le engem, éjszaka!" - kiált fel Pilinszky verse első sorában.  Megszemélyesítve az éjt, mintegy társul, barátul fogadva a megfoghatatlannak tűnő, rejtelmekkel telt csillagászati fogalmat.  A tömör sötétség úszása, a szabálytalan, rendezetlen hullámokon történő lépések filmszerű jelenetként varázsolják elő bennünk érzéseink sorát. Jelzőinek kifejező volta fogalmak rendszerét sűríti képpé,  "költői képpé".  A hallgatag szegények tűnődő pillantása, megterhelt szívük fájdalmas vallomásaként vetül elénk a költői festmény, felidézve bennünk a megterhelő fizikai munkát, a néma elfojtódást, az eltitkolt magánéletet. 
Mintha a pusztuló világ felett állna e leírhatatlanul sokszínű fogalom. Változatos volta ellenére mindig ugyanazt a képet asszociálja hozzá az ember. Szelíd csöndje örök vigaszt is nyújt. Elfed, elrejt, beborít. Véd és erőszakosan támad is. Magában hordja az idő végtelenjét, csillagképei ugyanúgy jelentik a kezdetet, mint a véget, egysége a milliárdnyi végtelenség összetettsége.
Újból és újból utat tör magának, feltámadva, életre kelve más és más képet, arcot mutat. Egyre több láthatatlan kapocs köti össze az embert e sokszínű fogalommal.  A causalitás rendszere bárhol megfoghatóvá, tárgyiasulóvá válhat. A költői én a legegyszerűbb, legkézzelfoghatóbb tárgyiasítást végzi el. Az éjszaka mint egy nagy folyam habjai,  az élet végét jelentik, a pontot a mondat végén.



Varga Éva:

Idő


Tudod-e, milyen szörnyű
Ha harapni lehet a csöndet?
Ha nincsen emberi zaj,
S csupán a gép zúgása hallik?
Amikor fecske csivitel a villanydróton,
Gólya kelepel a háztetőn, 
Amikor minden lelki nyugtalanságod
Valóságosan is testet ölt?
Autók zúgása, csöndben, távolról - 
Szinte átjárja a levegőt...
Előtolulnak a régi emlékek, 
És életre kel a temetőd!
Mosolyok, kezek, zöld és barna szemek 
Szegélyezik az utadat,
S amikor a legkevésbé várod, 
Megmutatják a kutadat.
Terméskövek egymásra rakva,
Szabályos rendben, szorosan,
Csillámló víztükör, édes a vízcsepp,
S ott állsz a tükörnél - korosan.
Mohos vödörben oxigéndúsan
Falatozik a szomjúság
S egy pillanat múlva újra előtted 
Lépkedhet bátran az ifjúság.
Ifjúság? - Álom! 
Álom a szépről. Álom a jóról, szerelemről.
Gyermekről, családról, 
Testetlen csodáról,
Aranyló faágról,
Mindenedről...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése