Varga Éva: Az Újvilág felfedezése 1492-93 / IV. rész B változat

Varga Éva: Az Újvilág felfedezése 1492-93 

 IV. rész B változat

A sorsdöntő nap szeptember 6-ára esett. A három hajó ismét együtt futott ki a nyílt tengerre. Vitorláikat kedvező szél dagasztotta, élvezték a meleg nap sugarainak simogatását. A másnap bosszantóan csöndes volt. A hajók mozdulatlanul álltak. Csak három nap múlva támadt fel újra a szél. Így hamarosan elfelejtették azt a három portugál karavellát, mely megpróbálta feltartóztatni őket. A hajók nagy sebességgel haladtak előre. Ezen a napon 15 league-t sikerült megtenni. Ennek ellenére este az admirális a kapitánynak kijelentette:

-  Uraim! Továbbra is folytatnunk kell a kettős könyvelést! Remélem, értik miről is van szó

-  Kezdem sejteni, de nem egészen értem. - felelte a fiatalabb Pinzón, s kérdőn tekintgetett hol az admirálisra, hol pedig bátyjára. Az admirális folytatta.

-  Nem akarom, hogy a hajólegénység háborogjon a hosszú utazás miatt. Ezért megkövetelem Önöktől, hogy a hajónaplóba mindig kevesebb legue-t írjanak be, mint amennyit aznap megtettünk! Minden este közölni fogom, mennyit jelent ez az érték. Az utazás nem tudom, hogy meddig fog tartani. Várható, hogy az emberek türelmetlenek lesznek. Reménykedem, hogy ez az utazás nem nyúlik túl hosszúra, a bölcs előrelátásra azonban mindig szükség van. Megértettek?

-  Igen, Uram! - hangzott egyszerre a felelet.

-  Jó. Akkor a fentiekhez tartsák magukat! - fejezte be mondanivalóját Don Colombo. Lelkiismerete tiszta volt, hiszen a katolikus egyház is megengedi a „hazugságot az üdvösség érdekében”. Ám ez az alternatíva igazán csak a tengerészek magatartásától függött. Sarkon fordult, és a toldilla felé vette lépéseit.

Nemsokára a kabin repedésein át faggyúgyertya lángja látszott feltűnni. A tárgyak sötét árnyékot vetettek. Az admirális alakja is eltorzulva szürkéllett a kabin falán, amelynek egyetlen dísze egy ócska festmény volt. A megkopott kép két tengerészt ábrázolhatott valamikor. Sercegett a toll, a betűk rendíthetetlenül szaporodtak az utcanaplóban. Fogadalmához híven jegyezgetett. Azt, hogy az utazás megkezdésekor egész éjjeleket virrasztott át, az izgalmakkal lehetne magyarázni. Alighanem rendkívüli lelkierejének is köszönhette ez a zord, törekvő ember.

Már pitymallott, de az admirális még mindig naplója fölött görnyedt. Az újabb félóra múlását a felcsendülő halk énekszó jelezte:

„Imádkozzunk Istenünkhez,

Hogy jó utat adjon nekünk,

És szűzanyánk révén,

Aki szószólónk ott fenn,

Védjen meg bennünket az örvénytől

És ne küldjön ránk vihart.”

A flotta parancsnoka fáradtan emelkedett fel naplója mellől, megmozgatta elgémberedett tagjait, s kilépett a kapitányi kabin ajtaján. Lába alatt a padló üresen kongott, hiszen a hátsó fedélzet kétszintes építmény volt. Ennek alsó szintjét – a toldát - mint raktárhelyiséget használták. A hajó felszerelései tárgyain kívül azonban a matrózok is gyakran pihentek itt. Rongyos ruhájukba takarózva hortyogták végig az éjszakát, vagy éppen az egész napot. Az admirális reggeli sétáját azonban érdekes jelenség zavarta meg. Eközben már a két másik hajóról is fényjelek érkeztek a vezérhajóra. Ilyet még nem látott senki a tengerészek közül. Delfincsapat közeledett a hajók felé. Idegesen úsztak, s úszás közben gyakran felugrottak a levegőbe. Nemsokára egy hatalmas uszony is feltűnt a látóhatáron belül, mely egy vérszomjas cápa közeledtét jelezte. Sebesült áldozat közellétét érezhette, hiszen szélsebesen hasította a vizet. A delfincsapat egyenesen a három vitorláshajó felé tartott. Ezért érkeztek a fényjelek a parancsnoki hajóra. A delfinek szabályos alakzatba rendeződve követték vezérüket. Az ügyeletes matrózok jelentették a kapitányoknak, akik azonnal kiadták a parancsot: - Továbbítsanak fényjeleket a „Santa Maríá”-ra! - hangzott el a Ninán. Míg a „Pinta” kapitánya ezt mondta: - Azonnal jelezzék az admirálisnak! Ha összeütközünk a rajjal, beláthatatlanul nagy tragédia következik be.

Az admirális felismerve a nagy veszélyt, mindenképpen el akarta kerülni a nemkívánatos találkozást, mely nemcsak a továbbhaladásukat tette kockára, hanem maguk a delfinek is veszélybe kerültek volna. Már éppen azt fontolgatta, hogy megváltoztatja a hajók haladási irányát, amikor a cápa beérte a delfincsapatot. Már-már belemart kiszemelt áldozatába, amikor a delfinek alakzatot váltottak. Félkörívesen úsztak a cápa előtt, maguk után csalva. S közben egyre közelebb értek a hajóflottához. Mintha csak az emberektől várták volna a segítséget. Menteni akarták sebesült társukat, s ezért helycserés ugrásokat mutattak be. A cápa körül habzott a tenger. Tehetetlenül kapkodta fejét ide-oda, a fürge delfinek ijedten csalták maguk után, néha-néha lassítva a tempót. A beteg társ így egy kis előnyhöz jutott. A távolság jelentősen csökkent az állatok és a hajók között.

A fedélzet tele volt matrózokkal, mindenki a korlátnál tolongott. Volt, aki még a száját is eltátotta a különös esemény láttán. Mások ordítással jelezték, hogy mennyire beleélik magukat az eseményekbe. Amikor a cápa belemart az egyik delfin testébe, hirtelen egy nagy termetű matróz vágtatott hátra. Felkapott egy hatalmas szigonyt, s hangos ordítással, teljes erejéből a cápa felé hajította, miközben a többiek utat nyitottak neki. Mások is feleszméltek az ámulatból, s szigonyt ragadtak. 3-4 szigony röpült még a hajóról. Az egyik azonban egy felugró delfin testét súrolta. A tengerész megtörten fordította el a fejét. Zord külseje érző szívet takargatott. A felhangzó örömkiáltás térítette magához. Több szigony eltalálta célpontját. A delfinek felszabadultan ugrándozták körül a hajókat. S ez minden eddigi produkció-t felülmúlt. A matrózok sokáig néztek a távozó delfinek után, felfrissülve folytatták útjukat, melynek végcéljáról Zipanguról csak igen keveset tudtak.

Két nap eseménytelenül telt el, a harmadik nap azonban ismét váratlan pillanatokat tartogatott a spanyolok számára. Don Colombo a bitakor mellett elsétálva ismeretlen jelenségre lett figyelmes. Az iránytűk fél negyeddel kitértek északkeleti irányba. A másik két hajón is észlelték a furcsaságot, mely nagy riadalmat okozott. Az elégedetlenség másnap tovább fokozódott, mert az éj újabb negyeddel gyarapította az eltérést. A legnagyobb meghökkenést azonban a következő nap váltotta ki. 100 legue-re voltak az előző helyektől, s az iránytűk este egy egész negyeddel tértek el. S ami még nagyobb meglepetést okozott, reggelre ismét a Polaris felét mutattak. Don Cristoforo Colombo ettől kezdve összehasonlításokat végzett, figyelt minden eredményre, szorgalmasan jegyezgetett.

A naptár szeptember 16-át mutatott. A tengerészek üde, zöld fűszálakat, fűcsomókat pillantottak meg a hajókról. Az admirális a hajóorr gabiya nevű részébe hívatta a „Nina” és a „Pinta” kapitányát.

Néhány perc múlva elkezdődött a beszélgetés.

 Uraim, azt hiszem, önök arra a gondolatra jutottak, hogy valamely sziget közelében lehetünk. Az a a javaslatom, hogy tegyenek le erről a feltevésükről, mert úgy gondolom, hogy az úticél, a kontinens még messze van. Ne izgassák feleslegesen az emberek nyugalmát, mert még bajba kerülünk. Ebben az esetben kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni!

 Admirális úr! Ön azt állítja, illetve azt akarja ezzel mondani, hogy eddigi terveink szerint folytassuk az utat?

 Pontosan erre gondoltam. - válaszolt az admirális.

 De hát ez azt jelenti, hogy félrevezetjük az embereket!

 Igen. De ez az egyetlen lehetőségünk van arra, hogy elérjük célunkat! Higgye el, uram, nekem is nehéz elviselnem ezt a kettősséget! Bár, mint tengerész élvezem a helyzetet. Türelmetlenül várom, hogy megpillantsuk a kontinens körvonalait, melnyek gazdagsága felmérhetetlen, s számunkra kimondhatatlanul fontos! Legyenek türelmesek, gondoljanak királyunk hálájára! - fejezte be közlését az óceán-tenger admirálisa.

 Szeptember 16-án a tengerben nagy területű fűszőnyeget pillantottak meg a hajókról. Az embereket állandó csalódások érték. Valahányszor a tenger vizébe mártották mélységmérőjüket, soha nem érte el a tengerfenéket. A délutáni órákban a „Santa Maríá”-n ismét elhangzott Don Colombo parancsa:

 Bocsássák le a mélységmérő ónt! Talán már csökkent valamelyest a mélység! - hangzott el. De a feltevés nem igazolódott be, s néhány perc múlva csalódott válasz érkezett.

 Uraim! Még mindig nagyobb a mélység, mint amennyit mérni tudnánk! Talán el sem érünk egy szárazföldet sem! Mindnyájan itt fogunk elpusztulni!

 Tengerész maga, vagy nem? - kérdezte hirtelen az admirális. Hangja ércesen ijesztő volt.

 Iigen. Az vagyok, uram...

 Hát, akkor bízzon a védőszentünkben! Szűz Mária el fog vezetni végcélunkhoz! Legalább reménykedjen benne! Ne mondjon le ilyen könnyen a saját életéről! - enyhült meg a zord hang. Na, menjen a dolgára!

 Az úszó mezők megörvendeztették a tengerészeket. S a jókedv csak fokozódott, amikor az elől lévő „Pintá”-ról szeptember 18 -án szárazföldet jeleztek. A gabiyában örködő matróz örömkiáltását szárnyaira vette a szél, sa visszhang továbbította.

 Föld! Földet láttam! - pattant fel, s fürgén kúszott le a hágcsón. Közben pedig kiabálta:

 Kapitány úr, kapitány úr! Szárazföldet láttam! A távolban tűnt fel abban az irányban! - mutatott egy pont felé.

És, és....

 Jó, de akkor miért hagyta el az őrhelyét?! Nem tudja a tengerészeti rendszabályokat? Azonnal menjen vissza! Majd mi értesítjük az admirálist! - hangzott Pinzón parancoló hangja.

 A hír folyamatosan terjedt, s megelőzte a hivatalos közlést. Hamarosan a „Santa Maríá”-n és a „Niná”-n is megtudták. A Pinzón által közölt hírek már térdre borulva érték a „Santa María” legénységét.

 Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd nevében parancsolom, hogy mindenki mondjon hálaimát patrónusainkhoz, amiért lehetővé tették, hogy elérjük a magunk elé kitűzött célt! - így beszélt az admirális, miközben térdre borult, jó keresztényhez illően. A többi tengerész is lelkesen követte. Mormolásukat alig lehetett hallani.

Csak az admirális tudta, hogy a nap folyamán 220 leaugét tettek meg. A tenger egész idő alatt csendes volt. Hiába várták a megpillantott szárazföld feltűnését, az hamarosan fehér felhőcskévé alakult, és elenyészett a forró napsugarak között. A tenger felszínén úszó zöld fű most már félelmet keltett emberekben. Soha nem tudhatták, mikor ütközik neki a hajó alattomosan megbúvó szirtnek. Még hat nap múlva is a zöld növényeket szelte a három vitorlás. A matrózok gyűlölködve nézték a tengert, melynek felszínét csak egy-egy pillanatra láthatták.

Az admirális naplóját lapozgatta. Átfutotta 22-i bejegyzését.

Nagy felzúdulás volt a hajóm emberi körében, mert azt hitték, hogy az ég e szakasza alatt nincsenek olyan szelek, amelyek lehetővé tennék a hazatérést Spanyolországba.” Visszagondolt a tegnapi napra, mely csöppnyi reménységgel kecsegtetett a hazatérés lehetősége felől. A hajnalban támadt ellenszél lelket öntött az emberekbe. A hangulatok ugyanolyan változékonyak voltak, mint a szelek. A mai szélcsend bosszantotta már a kapitányokat is. Az emberek zúgolódtak, azt állították, hogy „sohasem fújnak olyan szelek, amelyek segítenének nekik visszatérni Spanyolországba”. A mindenütt felhangzó elkeseredett sóhajok kizökkentették az admirálist gondolataiból.

 Minek is vállalkoztam erre a kellemetlen útra! Legalább még egyszer láthatnám a spanyol partvidéket!

 Mondom nektek, ez az „admirális” megőrült! A halálba kerget valamennyiünket!

 Inkább bújdostam volna egész életemben! Miért nem tört ki a nyakam, amikor másra hallgattam?

 Mesés kincs, arany, fűszerek! Mind csak valószínűtlen álom. Csupán ennek a bolondnak a képzeletvilágában létezik! Láttátok, éjszakánként hogy áll a hajó orrában?

Én már láttam, amikor a szeme szikrákat szórt! Csak úgy világított a sötétben! Kire bíztuk magunkat? Szűz Mária képtelen egyedül megvédeni bennünket!

 Don Colombo gondterhelten nézett maga elé. Felállt, és kilépett a kabinból. Szúrós tekintetek vették körül. Ám ő is metszően rideg arckifejezéssel válaszolt. A hajó korlátjához lépett. Milyen gondolatok fogalmazódtak meg a dühös tengerészek fejében! Könnyű elképzelni. De ekkor váratlanul hullámzani kezdett a tenger. Bár szélcsend volt, az ember számára megnyugvást jelentett.

 24 nap telt el az indulástól, amikor 4 phaeton jelent meg a „Santa María” felett. Az admirális tenyerét napellenzőként a szeméhez emelte. Ekkor a háta mögött megszólalt valaki:

 Mit lát, admirális úr?

Á, fedélzetmester! Látja ezeket a madarakat? Most már minden bizonnyal elmondhatjuk, hogy szárazföld közelébe érkeztünk.

És miből gondolja? - hangzott el az admirálisnak szegezett hitetlenkedő kérdés.

„Amikor egy fajhoz tartozó több madár jelenik meg egyszerre, biztosan elmondható, hogy ezek nem a seregtől elmaradt és útjukat tévesztett madarak.”

 Föltevése azonban tévesnek bizonyult. A legközelebbi szárazföld 800 mérföldre volt tőlük. Az admirális abba a hibába esett, hogy elhamarkodottan ítélte meg helyzetüket. Nem szabad lett volna ilyen következtetést levonnia, hiszen a phaetonok nagyon jól, és sokáig bírják a repülést.

 Admirális úr! Most tehát mégis jó eredménnyel zárul majd utunk? Lehet, hogy híresek leszünk?

 Fedélzetmester! Lehet, hogy tényleg elértük úti célunkat, de fel kell készülnünk a különböző lehetőségekre. Nem szabad, hogy felkavarjuk embertársaink érzelmeit...

 Ezzel befejeződött a beszélgetés. A kapitányi kabin tátongó üressége elnyelte az admirálist, a fedélzetmester pedig folytatta munkáját. Közben visszaemlékezett Don Colombo lelkes magyarázatára, s bár nem a legjobb viszonyban voltak, mégis elismerte, hogy az admirális beszédével nagyon el tudja kápráztatni hallgatóságát. Eszébe jutott mindaz, melyet a nagy tengerész mint természettudós magyarázott, amidőn Tenerife -sziget és a nagy Pico de Teide tűzhányó mellett haladtak el, s amikor Don Colombo az Etnának és más hasonló hegyeknek a leírásával támasztotta alá szavait. Emlékképei között kutatva utazott vissza szülőhazája, otthona vidékeire.

Az elkövetkező 5 nap hangulata rendkívül statikussá vált, s az egyhangúság csak akkor kezdett oldódni, amikor a flotta elhagyta a Sargasso - tengert. Bár szárazföldnek semmi jele nem mutatkozott, az emberek kedélyállapota felfokozódott. Eddig mindenki feltétlenül engedelmeskedett az admirális parancsainak, ám az éjszaka más állapotokat rejtegetett sötét leple alatt. Martín Alonzó Pinzón megváltozott álláspontjának előterjesztésével hozakodott elő az admirális előtt. Tárgyalásba kezdtek:

 Don Colombo! - kezdte Pinzón.

 Igen, kapitány!

 Szeretném, ha meghallgatna! Remélem, ráér egy kis eszmecserére.

 Rendelkezésére állok, uram!

 Hosszú csend következett, s majd Pinzón szilárd elhatározással folytatta:

 Szeretném, ha tudná, hogy a haladási irányról alkotott véleményem mennyire megváltozott. Úgy gondolom, semmi értelme annak, hogy továbbra is a nyugati irányt tartsuk. Sokkal jobb lenne, ha nyugat, negyed délnyugat felé hajóznánk tovább.

 Nem folytathatta, mert az óceán-tenger admirálisa hirtelen sarkon fordult, és faképnél hagyta. Minden reagálási módra felkészült, erre azonban egyáltalán nem számított. Megütközve nézett az admirális után, aki feldúltan hagyta el az események színhelyét. A másnap azonban mégis változásokkal állt elő. Észak felől madárrajok tűntek fel a látóhatáron. Az ügyeletes tengerész - mivel nem volt más dolga, - harsányan hívta fel rá az emberek figyelmét. Az admirális és észrevette mindezt, s mint tehetséges természetismerő vonta le belőle következtetését:

 Feltételezhető, e madarak azért repülnek így, hogy a szárazföldön éjszakázhassanak. Lehetséges az is, hogy a tél elől menekülnek , mely azokon a vidékeken már beállhatott! - mondatait rövid szünet után erőteljesebben folytatta

 Változtassák meg az irányt! Térjenek el a nyugati iránytól egy mellékvilágtájnyival! - hangoztatta. Rikkantások sora jelezte a parancs terjedését, mely a másik hajóra is hamarosan eljutott. Pinzón lenézően könyvelte el állítólagos győzelmét az admirális fölött.

Mivel a madárrajok a következő napokban is a délnyugati irányban repültek, az admirális is így folytatta a hajózást, remélve, hogy hamarosan szárazföldet pillantanak meg. A hajók észrevétlenül tértek el déli irányban, de a „szárazföld tollas hírnökei” megcsalták várakozásaiban Don Colombót. Még négy nap múlva sem tűnt fel semmilyen jele annak, hogy megközelítették volna valamelyik szárazföldet.

Négy nap múlva a néma, rejtett nyugtalanság lázongássá nőtte ki magát. A matrózok éppen úgy beszéltek az admirális előtt, mint egymás között. Don Colombo megpróbálta visszaállítani a bizakodóbb hangulatot, de kísérlete sikertelen volt. Hiába emlegette a királyi jutalmat, a hírnevet, minden szava levegőként tűnt el az emberek között.

 Ne higgyetek neki! Minden egyes szava hazugság! Csak etet bennünket, hogy jóllakjunk, s aztán tele hassal nyugalmasan várjuk a ránk háruló veszélyt! -ordította bele a szórengetegbe egy igen magas tengerész. Don Colombo megfordult, s nagy lelki nyugalommal – bár némi belső tűz már javában égette-, folytatta:

 Uram! Céltalan efölött vitázni! Eltökéltem, hogy mindenáron eljutok Indiába! Mindaddig folytatom utamat, míg meg nem érkeztem... Remélem, Isten pártfogásába vesz! A lázadást viszont nem szeretem, s figyelmeztetem, mennyire jogomban áll egy esetleges megtorlás lehetősége! Továbbá közlöm önnel azt is, hogy nem vagyok a szavak embere! - fejezte be az admirális.

 Lassan fordult meg, s erős léptekkel hagyta el az összeverődött társaságot. Szavait óriási csend követte, de a matrózok még egy ideig lázadoztak. Végül is kompromisszumot kötöttek az admirálissal: ha az elkövetkezendő 3-4 nap alatt sem érnek szárazföldet, a kapitányok kötelesek visszafordítani a hajókat. A robbanás elkerülhetetlen lett volna, ha az admirális fennhéjázón viselkedik, s ahelyett, hogy meggyőzte volna az embereket, szigorú megtorlással fenyegetőzik, melyhez mellesleg meg lett volna a joga. A lázadásra nem került sor, részben Don Colombo vakmerősége és taktikája, részben pedig más ok miatt. Ez a különleges ok október 11-én jelentkezett a flotta történetében.