Varga Éva: Az Újvilág felfedezése 1492-93 / III. rész B változat

Az Újvilág felfedezése 1492-93 

III. rész B változat

Alig hajnalodott még, amikor egy matróz a “Pinta” kormányosához lopózott, s csöndben ezt súgta:

- A kapitány hivatja önt, uram! Már kormányoztam hajót, addig átveszem az irányítást! – mondta, miközben ferde szemmel sandított a kormányosra.

- Hol találom meg a kapitányt? - kérdezte Francesco Martín Pinzón halk szavakkal.
- Azt hiszem, visszavonult a kabinjába! – állította a tengerész, miközben jól tudta, hogy az idősebb Pinzón már elhagyta lakóhelyiségét. Francisco a hajószokások ellenére a kormánykereket átadta, de nem vette észre senki a kormányos - cserét. A matróz fürkészően, sandán körülpillantott. Rövid ideig matatott, bütykölt valamit a kormányszerkezeten, majd hanyagul s gondtalanul fütyörészni kezdett. Mintha nem történt volna semmi.

“Ha az ék szétfeszíti a kormány fogaskerekét, az egész kormány használhatatlanná válik! Remélem, ez az instabil idegzetű ember visszafordítja a hajómat! Óh, arra nem is gondoltam, hogy hosszabb ideig rostokolhatunk valamelyik szigeten! No, nem baj! Reménykedünk. Hátha fogjuk még látni szeretett városunk kikötőjét! Majd megsegít Szűz Mária!” – ilyen gondolatok gyötörték Gomez Rascont, a “Pinta” hajótulajdonosát, akit – ki tudja miért, talán a sötétség miatt, – a kormányos nem ismert föl. Egy követ fújt a fő elégedetlenkedővel, Cristobal Quinteróval. Már az indulás előtt, a kikötőben azon mesterkedtek, hogy megakadályozzák az indulást. Most, hogy megtudták a két kapitány beszélgetéséből, hogy milyen út vár rájuk, s hogy az adatokat meg fogják hamisítani, teljes erejükkel azon voltak, hogy a flottilát visszafordulásra kényszerítsék. De nem ismerték jól Don Colombót! Azt sem tudták, hogy Pinzón akkor is folytatná az utat, ha az admirális valamilyen szerencsétlenség következtében életét vesztené.

A “Santa María” fényjeleket továbbított a “Niná”-ra és a “Pintá”-ra. Közölték az admirális utasításait. Eközben ő maga a hajóorrban állva, parázsló tekintettel nézett a sötét tenger végtelenjébe.

Az admirális a “Pintá”-n készülő eseményekről mit sem tudhatott. Pihenésre vágyott, ruganyos léptekkel éppen megindult a toldilla felé. Az ajtó megcsikordult, s belépett, a szűk és dohos levegőjű kabinba. Az asztalon két gyertyacsonk égett, a csendet csak sercegésük törte meg. A fény megvilágította a repedezett asztalon lévő naplót, melyben az admirális szálkás betűi katonás sorrendben sorakoztak. Leült a székre, s a napló fölé görnyedve fáradhatatlanul rótta a sorokat. Bízva szerencséjében, a katolikus királyoknak tett fogadalma szerint mindent feljegyzett. Fáradhatatlanul, önmagát sem kímélve.

A “Niná”-n ezalatt nyugalom honolt. Tengerészek hortyogása hallatszott, s a víz csobogásának hangja keveredett a kötél és a vitorla súrlódásának zajával. Csak a kapitány járkált nyugtalanul a kabinjában. Talán megérezte a közelgő veszélyt, féltette bátyját. Tudta, Martín nagyon jó tengerész. Ismerte jól testvére heves vérmérsékletét, s most idegesen feltépte a kabin ajtaját. Kilépett a friss levegőre.
A hajó változatlanul déli irányban haladtak. A közelben kb. 10 tagú delfincsapat tűnt föl. A “Pintá”-n azonban minden nyugalom ellenére két ember idegesen sugdalózott. Gomez Rascon és Cristobal Quintero. Már több órája történt az, hogy Gomez egy éket helyezett a kormánykerék fogaskerekei közé, s még mindig nem történt semmi… Ám hamarosan felbomlott a rend a vitorláson. A matrózok villámgyors mozgása, a kapitány sietős léptei messzebbre ellátszottak. Felkeltették a másik két hajón tartózkodók figyelmét is.
- Próbálja a hajót a “Santa María” mellé vinni! Csökkentsék a sebességet! Hangzott a tapasztalt Pinzón utasítása.

- Közölni kell az admirálissal a történteket! Mi ez a tolongás, emberek?! Mindenki végezze a dolgát! A hibát pillanatokon belül kijavítjuk! - utasította rendre matrózait.
-Te csak gondolod, kapitány úr! – hangzott halkan az egyik zugból. – Ha nem fordultok vissza önszántatokból, majd mi teszünk róla, hogy ne folytassuk ezt az értelmetlen utazást! – mormolta foga között egy másik hang is!

A zászlóshajón észlelték az egyre inkább kormányozhatatlanná vált kísérő hajót. A felriasztott admirális új parancsot adott ki a kormányosnak. – Húzódjon közelebb a “Pintá”-hoz! – rikkantotta. Mikor lecsökkent a távolság a két hajó között, Martín Pinzón jelent meg a “Pinta” oldalánál, átkiáltott Don Colombónak:

- Meghibásodott a kormánykerék!

- Ki tudják javítani a hibát? – kérdezte meg a főkapitány Pinzónt, aki pár másodpercig gondolkozott, majd hirtelen vágta rá: – Azt hiszem, igen! Találunk valami megoldást! Találnunk kell! Csak …

- Csak? – kérdezett vissza a főkapitány.

- Nem tudom, hogy mennyi időt vesz igénybe!

- Amíg megjavítják, megállunk! Bár mély a tenger, meg kell próbálnunk! Húzassa le a vitorlát, és próbálja a hajót helyben tartani! – mondta az admirális.

Szerencsére a kormánykerék megrongálást tervező Rascon próbálkozása eredménytelen maradt.

Néhány óra múlva a három hajó vígan szelte a hullámzó tengert. Helyreállt a rend és a fegyelem. A három vitorlásból álló flotta hamarosan elhagyta a Madeira-szigetet is. Kék ég, átlátszóan tiszta sós víz, forró levegő, csontig hatoló némaság vette körül a tengerészrajt. A Nap már lemenőben volt, s a hajósinasok az esti ájtatosságra készülődtek. Meggyújtották az iránytűtartó lámpáját, s mindhárom hajón egyszerre hangzott fel énekük. A “Santa Maríá”-n Lu hajósinas szívvel-lélekkel énekelte:

“Istenem, adj jó éjszakát,
Legyen jó útja hajónknak,
kapitány urunknak, kormányosunknak és a
legénységnek.”

A Miatyánkot a Hiszekegy és az Üdvözlégy követte. Az esti áhítatot a “Salve Regina” dallamai zárták. Már amennyire dallamoknak lehetett nevezni őket. A tengerészek (a legkülönbözőbb hangnemekben) reszelős hangjukon inkább ordították a méltóságteljes latin szöveget. A szertartást az őrségváltás követte, Ki-ki a maga elfoglaltsága után nézett. A hajók egymás mellett haladtak, duzzadó vitorlájuk szellemként lobogott a szélben. A flottilát az éj sötétje takarta be védő kezeivel. A csillagos égbolton ott őrködött az éj ura, a hold.

Az éjszaka leple újabb lehetőséget nyújtott Gomez Rascon és Cristobal Quintero fondorlatainak. Nem is hagyták ki az alkalmat! Így másnap reggel dühösen tapasztalta a “Pinta” kapitánya, hogy a kormány ismét elromlott, a hajótestben pedig rés nyílt. Miután közölték az admirálissal a történteket, közös elhatározással úgy döntöttek, hogy Gran-Canaria szigetére mennek, s otthagyják a karavellát. Hamarosan rájöttek, hogy a szabotázst kik vihették véghez. Martín Alonso figyelmeztette Gomez Rascont, milyen következményekkel járhat a felfedezőút további akadályozása. S annak ellenére, hogy Quinteróék tudtak a kettős könyvelésről, tovább folytatták a jóindulatú adathamisítást, - megegyezésük szerint.

A flotta augusztus 9-én érkezett meg a Kanári-szigetekre. A “Pinta” horgonyt vetett Gran-Canarián, de az erős ellenszél megakadályozta, hogy a “Nina” és a “Santa María” is kiköthessen. 
Az admirális parancsának hangját a szél messzire sodorta. Így kénytelenek voltak a teendőkről szóló közleményt fényjelzésekkel leadni. Don Colombo a Gomera-szigetekhez vezette a két hajót. Három nap telt el, mire megérkeztek, s a vasmacskák ismét érinthették az élővilágban gazdag tenger aljzatát. Csak az őrség maradt a hajókon, a többiek csónakokon hagyták el a fedélzetet. Az árbocok üresen meredtek az ég felé, a vitorlavásznak a hajó padlózatán hevertek.

Másnap kora hajnalban az admirális és a kapitány elmerülten beszélgetett a sziget pálmafái között. Az admirális abban reménykedett, hogy a “Pinta”-t egy sevillai karavellával válthatja fel, amelyen éppen Dona Beatríz hajózott valahol. Ennek a véleményének hangot is adott:

- Ha Dona Beatríz tényleg erre hajózik, s ha időben érkezik, valóban felválthatnánk a karavellát. Ám az a kérdéses, hogy a Kanári-szigeteken kikötnek-e, vagy sem. Azt akarom ezzel mondani, hogy most aztán tengerészszerencse kell hozzá!

- Igaza van, Uram! – folytatta a beszélgetést az admirális. Minden valószínűség szerint az lesz a legjobb, ha várunk néhány napot. De az is biztos, ha nem érkezik megfelelő hajó, hosszabb ideig fogunk itt rostokolni. Mivel a “Pinta” javítása hosszabb ideig is eltarthat, az a javaslatom, frissítsük fel élelmiszer- és ivóvízkészletünket.

- Egyet értek a javaslatával, admirális! Igen erősen roncsolódott a kormányszerkezet. De vajon kinek állt érdekében, hogy annyira tönkretegye a legtökéletesebb, legfordulékonyabb hajónkat? – kérdezte Don Colombót Vincente Yanez Pinzón.

- Bátyjával már ejtettünk néhány keresetlen szót erről a felettébb kényelmetlen dologról. Azt hiszem, gyanakvásunk nem megalapozatlan. Arra gondoltunk – sőt, többen is azt feltételezik, - hogy talán Gomez Rascon …

- Óh, igen! Neki valóban érdeke lenne, ha az egész flotta visszafordulna. Vagy akár csak az ő hajója…
- Viselkedése nem a legtisztességesebb. Affektációja gyakran veszélybe sodorhat utunk során.

- Az Admirális Úr keményen megbüntethetné!

- Azt hiszem, elég egy figyelmeztetés is. Ilyen kis afférok általában mindenütt előfordulnak.

- De, Uram! Hogy nevezheti nézeteltérésnek – nem, nem -, kis kellemetlenségnek ezt a felháborító esetet! Ezek incidensek, mint az előbb már próbáltam kifejteni Önnek! Eltűri, hogy agitálja itt a matrózokat?!

- Elnézést, most már mennem kell! Intézkedjen a legénység ellátásáról, kapitány úr! – mondta az admirális, nagyon határozottan, sőt talán keményen. – Majd megkeresem, ha szükségem lesz magára! – s azzal döngő léptekkel elsietett.

“Mit mondhattam, ami ennyire megsértette a jó öreget?” – tűnődött magában az ifjú kapitány. S csak később jött rá, hogy a furcsa viselkedésű kapitány nem akarja parancsnoki hatalmát megosztani senkivel. Ezért utasította el javaslatát, s ezért volt furcsa fogadtatása mondatainak. “Úgy látszik, nem szereti, ha teendőibe valaki beleüti az orrát. Hááát, igen…” – zárta le gondolatait Vincente, és visszaindult a hajók felé.

Az admirális úgy érezte, sérelem érte. Idegei pattanásig feszültek, megpróbálta lecsillapítani magát. Automatikusan rakosgatta lábait egymás után, mikor a fák között megpillantotta Lut. Szemmel láthatóan megkedvelte az ifjú tengerészt. “Mintha csak az fiam lenne…Bár akadnak némi különbségek…” gondolt fiára, aki a királyi udvarban teljesítette apródi kötelességeit. Talán el is érzékenyült, de arra törekedett, hogy ez ne látsszon meg rajta. Ám igyekezete hiábavalónak bizonyult. Kemény arcvonásai ellágyultak, acélos tekintete elgondolkodóan pásztázta a lágyan omló napsugarak által megvilágított tájat.

- Kapitány Úr! Hamarosan indulunk tovább?

- Miből gondolod, Luis? –kérdezett vissza Don Colombo.

- Csak abból, hogy a “Niná”-n felfrissítik az ivóvízkészletet, és az élelmiszerkészletet is bővítik.

- Nem nagy a valószínűsége, hogy hamarosan indulunk. Négy napja már, hogy egy karavella sem került az utunkba, amellyel felcserélhetném a “Pintá”-t.

- Ha továbbra sem akad, kénytelenek leszünk a “Pintá”-val folytatni utunkat.
- Azért sózott húst és más élelmiszert nekünk is kellene magunkhoz venni. Az édesvízről nem is beszélve.

- Úgy gondolod? Természetesen… – mosolyodott el Don Colombo. - Hát akkor meg is kérlek, értesítsd a nevemben a contramaesteré-t, frissítsék fel készleteinket.

- Igen, Don Colombo! Örömmel teszem! – kiáltotta Lu.
- No, mi lesz? Nem mész? Nem te leszel a következő hajósinas? Nekem még van egy kis dolgom…

- De, én leszek! Viszontlátásra! – mondta, s azzal elviharzott.

- Ráér akkor, ha az őrségváltás kezdődik! És az árbocrúd tartalékokról se feledkezzetek meg! – kiáltotta utána az admirális.

Dona Beatríz azonban a következő napokban sem érkezett meg Gran Canariára. Így a “Pinta” továbbra is a flotta tagja maradt. Javítása igen-igen lassan haladt. A tengerészek ráérősen élvezhették a szárazföld minden kényelmét és szépségét. Egy matróz lépett az admirálishoz, s gúnyos vigyorral az arcán Fernando hajósinasra mutatott.

- Admirális Úr! Megérkezett a “Pinta” kapitányának “tájékoztatója”! - s azzal kitört belőle a nevetés.

- Á, gyere csak nyugodtan! – hűtötte le szigorú arckifejezésével a neveletlen tengerészt az admirális.

- Jó napot, Don Colombo! A kapitány úr üzeni, hogy a karavella javítása úgy 15-16 napot vehet igénybe. Kéri szíves elnézését, hiszen a munkálatok az erős roncsolódás miatt igen lassan folynak!

- Köszönöm, fiam! Mondd meg a kapitány úrnak, hogy nyugodtan javítsanak ki mindent alaposan. Nehogy ismét valamilyen incidens érjen bennünket. Mi addig – hogy időnket hasznosan töltsük, – kicseréljük a “Nina” vitorlázatát - mondta. A körülötte állók meglepődve néztek rá. Ezzel a beszélgetés lezárult, s az admirális hangja hamarosan a “Niná”-ról hangzott fel. Pinzónnal együtt irányította a munkálatokat, miközben Fernando már javában a “Pinta” felé tartott. Fejében az admirális szavai kavarogtak. Nem csoda, hiszen nagy mennyiségű információt bízott rá, az elmondottakon kívül is. Ezek pedig a másik két hajóra vonatkoztak.

A napok gyors egymásutánban peregtek, s tíz nap múlva a “Nina” teljesen átváltozott. Levetette latin vitorláit, hogy karcsú testét keresztvitorlák díszíthessék. Az admirális és az ifjabb Pinzón kapitány elégedetten szemlélte az összmunka eredményét. S annak ellenére, hogy ez alatt az idő alatt többször kerültek egymással konfliktusba, minden affront elvetésével kezdtek beszélgetésbe. A “Pintá”-ra még néhány napot kellett várni. Közben utánpótlásról gondoskodtak, felkészültek a hosszú útra, hogy most már nagyobb biztonságban vágjanak neki, mint előzőleg.