L. Varga Éva : Tapló Napló: Félig Fiktív Filozófiai Saláta... Beának! 1996. szeptember 03

Szia Bea!


Még csak tegnap találkoztunk, mégis úgy döntöttem, írok egy (jó!) pár sort! Hamarabb jelentkeztem volna, azután, hogy (először) találkoztunk. De ide-oda rohangáltam, és bosszús hangulatban nem akartam.  Jobb, ha nem is tudsz az emberek gonoszságáról. Talán jó, hogy csak utólag tudta meg mindenki, hogy elmegyek/mentem pótfelvételizni. Így attól kevésbé kellett tartanom, hogy nem sikerül.  Akkor még csak azt tudtam, hogy valamit feltétlenül kell csinálnom, mert beleőrülök ebbe a helyzetbe. Vártam, hová lehet pótfelvételizni. Már a kémiát és a matekot is előszedtem. Hamar félre is tettem!
Anyáék és a rokonaim arra akartak rávenni, hogy ha már makacsul kitartok a magyar mellett, akkor a győri fősuliba jelentkezzek, mert oda nem kell felvételizni. Talán bízhatok benned annyira, hogy eláruljam: az első perctől kezdve leghátul kezeltem ezt a lehetőséget. Remélem, megismertél már annyira, hogy kitaláld miért.
Ha nem, meglepetés lehet számodra ez a pár sor.  Nem csupán a meghirdetett keretszám miatt! Nem másnak, önmagamnak kellett bizonyítanom. Azt, hogy már ennyire hozzánőttem, tényleg örömet is okozzon minden pillanata. (Hozzávetőlegesen ez csak félig sikerült). Szóval így előtérbe került az a hely, ahová felvételizni kellett.
De úgy érzem, mégsem ez dominált elsősorban a választásomnál.  Hogy mi? Az, hogy KATOLIKUS!
Nem csupán érdeklődési köröm egy részét foglalja magába, hanem azt hiszem, olyan erkölcsi és lelki pluszt fog nyújtani, amit már régóta keresek eredménytelenül. Lehet, nem is úgy írtam le most, ahogyan gondolom. Azt, amit érzek, egyelőre képtelen vagyok megfogalmazni. Fanatikussá biztos, hogy  soha nem fogok válni, már csak lázadó természetemnél fogva sem, de minden porcikámban érzem, hogy szükségem van rá. Itt csak félig domináns a racionalitás.
Nehéz így folytatnom, mert állnom kell a fogadalmamat: a rosszat mindenünnen törlöm. Kénytelen voltam személyesen leadni a jelentkezési lapot. Ez nagyon jó volt, mert szétnéztem. Jól esett a nagy zűrzavarban a kikapcsolódás, és az, hogy senki nem ismert. (Valahogy biztosabb lábon állok ilyenkor.)
Aztán nagyot dobott még rajtam az "úgysem-úgyis" vita és az "el akarok innen menni".  Amikor odakerültem, már én magamon is éreztem egy kiegyensúlyozottabb állapotot, ami talán akkor vált meghatározóvá, amikor fölültem a vonatra. Kb. ragyogtam a boldogságban (nem fogalmazási hiba). Fölszabadultnak éreztem magamat annak ellenére, hogy  még akkor is úgy gondoltam: nem tudok annyit, amennyire szükség lenne a sikeres felvételihez. Akaratom ellenére történtek olyan dolgok, amelyek csak jó irányba sodorhattak.
Most túl vagyok a felvételin. Állítólag sikeresen, és egyetlen ember szerint jól megérdemeltem. Tőlem nem azt kérdezik: "Mi a véleményed?" Hanem azt mondják: "éppen ideje volt már"... (...) Csak az idegeneknek tűnik fel, hogy VEGYIPARI után, és csak egy év kihagyással - ha éppen a .... annak tekinthető.

Tele vagyok kérdésekkel. Olyan nyughatatlan alaptermészetem van... Szeretném kihasználni. Menni, menni, és menni, csinálni... Most tanultam meg azt, amit más már régen tudott: önmagamat is becsülni, legalább egy kicsit. Kizárni a külvilágot, amennyire csak lehet, de nem elzárkózni.  Mert azt hiszem, az volt a probléma, hogy nem tettem különbséget (többek között).

Azt kérdezték tőlem, miért nem megyek pszichológusnak? (...) Amúgy is fogok tanulni... pszichológiát is. Nem árulok el titkot, ha azt írom, félek tőle. De lehet, hogy inkább magamtól. Nem tudom, kihez forduljak. Az az igazság, hogy nagyon gyorsan tanulok. Már régen tudom ezt, de mindig eltitkoltam. Kényszerítettem rá magam, hogy hosszabb ideig üljek a könyv fölött, mintha tanulnék. Így egész versek, novellák születtek meg a fejemben. Olyan gondolatok, amiktől megrettentem. Azért, mert nagyon erős, társadalombírálatok, groteszk tükrök, éles szatírák. Már általános iskola hatodik osztályában így voltam vele. Azt csináltam, amit a pici gyerek, ha rosszat csinál.. Elbújtam, rejtőzködtem. Jelképesen. Magam elé húztam egy ronda álarcot, amit már nem bírok elviselni, és nem tudom lerázni magamról. Egyedül nem megy. Akkor még egyetlen sort sem mertem erről leírni, mert attól féltem, meglátják. Nem tudom miért... de azt hiszem, kezdem sejteni.
A nyolcadikos vegyiparis választás tényleg menekülés volt. Részben azért, amit meséltem, részben azért, mert kényszeríteni akartam magam arra, hogy ne írjak, és hogy ne gondolkozzak annyit. És főleg, hogy önállóan cselekedjek.  Bevallom, nagy tévedés volt.  A jó dolog csak az, hogy kettőnél több remek emberrel hozott össze a sors. Többek közt Dr. Cs. Nagy Gáborral és Dr. Kiss Antalnéval. Sok gondot okozhattam nekik, ez 100%. De nem akarok mentegetőzni sem...
Mindegy; nem merek a szemük elé kerülni, pedig hiányoznak. Így vagyok Debreczeni Attilával is. Azt hiszem, nagyon szélsőséges állapot kell ahhoz, hogy újra oda álljak eléjük.
Tudom, vétkeztem - mea culpa.  De akaratlanul! Én senkit nem akartam megbántani, és főleg nem őket....
Segítséget kértem tőlük, és utána nem engedtem hogy segítsenek. Talán ennél fájdalmasabb dolog nem is lehet...Valószínű, nekik felszínes ez, és könnyen túlléptek rajta.. De ők nekem biztos pontot jelentettek egy káoszban. (mai megjegyzésem: elég elszállt állapotban lehettem, ha ezt akkor így láttam!!! )
Félek írni. Amikor már úgy éreztem, nem bírom elviselni a fájdalmat, naplóíráshoz fogtam,  ahogy Debreczeni Attila javasolta, még amikor odamentem hozzá. Ez akkor volt, amikor meghalt a x-m. Azaz, a kudarcsorozatom betetőzése. Rejtegetem az írásaimat, és utána egyszerűen eltűnnek. Alig találtam meg egyet-kettőt, pedig mindegyikre emlékszem!  Gondolkoztam rajta,  hogy miért nem mertem azokat megmutatni valakinek! Tudniillik ezekről még most is az a véleményem, hogy alájuk írnám a nevemet. Míg ezekről, amiket magammal hurcolásztam az elmúlt év során, most bátran és vulgárisan kijelentem: még WC-papírnak sem használnám. No, inkább visszatérek az előző gondolatmenetemhez. A naplóm nem igazi napló,  nem szépirodalmi, és nem is pontos napirend. Olyan vegyes saláta,  aminek a műfaját nem lehet meghatározni.  Lehet, hogy kiderül belőle,  mi adott erőt ahhoz, hogy mindent újra kezdjek, lehet, hogy nem. Gondolataim, érzéseim, teljes egészében benne vannak. De lehet, hogy az a félelem és rettegés is, amit ilyenkor érzek.  X-ék utálják, ha írok. Szinte már ott tartok, hogy eldugom a papírt meg a tollat, ha hallom a lépéseket. De az olvasással is így voltam.  Ezért volt úgy, hogy "hosszan" tanultam (és közben olvastam).  Soha nem fogom megérteni, hogy miért így gondolkoznak...és hogyan lehetek ennyire más, mint a környezetem.  Nekem természetes, hogy egy ember azt próbálja meg, amihez kedve van. És ha úgy gondolja, akkor módosít. Akár homlokegyenest más irányban. Itt az a "menő", akinek sok a pénze, nagy szája van, és a rossz magatartásával  hívja fel magára a figyelmet. Azaz lépten-nyomon bosszúságot, idegességet okoz a másiknak, rossz hírt terjeszt róla, stb. Tudom, mindenütt így van... Elegem van már a veszekedésekből, a "megfúrásokból"...
Úgy érzem, kezd átragadni a szüleimre bizonyos negatív szellemiség. Belefásultak a harcba, és nem akarnak kilépni, pedig lenne rá lehetőségük. Borzalmasan cikáznak a gondolataim.  Mindent el szeretnék mondani, de nem tudom, mondok -e vele valamit...
Pillanatnyilag úgy érzem, az a 14 pont nem az én eredményem. (többet tudok) ...
De csak ez jelenthet kiugrást, így elfogadom. A nagybátyám mondta azt, hogy nagyon megváltoztam. Azt hiszem, úgy gondolta, előnyömre. Az igaz, hogy sokat meséltem neki, és ugyanazt a boldogságot éreztem, amit Piliscsabán.  Nem tudom, de nem is akarom tudni, miért.  Illetve, még most sem merek róla beszélni senkinek, mert ezt nem nagyon hinnék el az emberek. Szóval, ő is azt mondta, sokkal harmonikusabb, kiegyensúlyozottabb vagyok.  Nem győzök csodálkozni.  Én csak jól akartam magamat érezni, el akartam felejteni, hogy mindent romosnak és helyrehozhatatlannak láttam. De még mos is úgy érzem, csak felszínes a nyugalmam. Belül kb. egy kitöréshez készülő vulkánhoz hasonlítok.  Azt hiszem, éppen eléggé okolom magam, hogy ilyen nagyszerű okítókat engedtem elszaladni, mint  Imre Mihály,  Debreczeni Attila, S. Varga Pál, és a  többiek.. Mert ritka, hogy már az első pillanatban ennyire magával tudjon ragadni az emberek egyénisége.  De akinek ezt sikerül elérni, azt nagyon tudom szeretni és becsülni, még akkor is,  ha egy szó nem sok, annyit sem beszéltem vele,  legyen ő akárki.
Nagyon sok mindent kihagytam az életemből azzal, hogy megpróbáltam nem kilógni a többiek közül, idomulni hozzájuk.  Nem sikerült. Most egy nagy sóhaj is jöhetne: szerencsére!
És így akartam magamra találni...
Csak annyit kellett volna csinálnom, hogy természetesen viselkedek (megj.: bár ez a természetesség mindig feje tetejére állította az életemet :) hehe). Az emberek ösztönösen rátalálnak arra, ami jó nekik, mert ezt is keresik. Nem gabalyodtam volna bele ennyire az életbe, és életnek, nem csupán létezésnek tartottam volna. A számomra legfontosabb dolgok vesztek el, és mégis itt állok (ülök) telve reményekkel és energiával. Fogalmam sincs, honnan és miből. Rossz álomnak tűnik az egész. Valahogy úgy éreztem, ez csak egy kis előzetes kóstoló volt ahhoz, ami még rám vár az elkövetkezendő időkben. Van bennem egy enyhe félelem is, mert egyre többször fordul elő, hogy nem csak a megérzéseim, de az álmaim is valóra válnak. Itt nem arra gondolok, hogy az álmodozások. Az álmok. Amik ugyanúgy bekövetkeznek!
Másodpercről-másodpercre úgy játszódnak le az életben.  És ez szörnyű.  Megpróbáltam a lehetetlent.
Tanulás mellett ugyanúgy dolgoztam, megcsináltam mindent, és kevés volt mindenkinek. De legfőképpen nekem.  Nem tudom, mit keresek valójában, hol fogok kikötni, és meg tudok -e állni?
Nem valószínű, hogy mindezt másnak leírtam volna, illetve leírnám. Összegzésnek tűnhet. Valóban megpróbálom a rendezést, de korántsem olyan bizonyos a siker. (hm.. kis örök elégedetlen!)
Még nem kaptam meg a felvételi eredményről a papírt. Azt tudom, hogy felvettek, a tanulmányit megkérdeztem. A gólyatábort nem akarom kihagyni. Ennyit megérdemlek, a mást nem is alapon.  5-étől 8-ig tart. Egyelőre semmit nem tudok az egyetemről, csak azt, hogy nehéz, és 150-ből  3 magyar -töri szakos maradt 3. évre;  és a Szent Péter kollégium szörnyű hely - állítólag.
Hiányzik a régi precizitás az életemből.  nem volt túlzott, épp "jó" volt. A közvetlen környezetemben úgy, ahogy rendbe jöttek a dolgok, de a baráti kör labilis. Valahogy úgy néz ki az egész,  hogy a belső rendet külső káosz követi?/ Vagy fordítva? /
Szeretném megelőzni a szakadásokat, de egyre kevesebb időm van. Pedig azt mondják, az embernek arra van ideje, amire akarja. Valóban így van??? (?)
 Megdöbbentett májusban Varga Pál tanár úr néhány szava, mondata. Én akartam vele beszélni, de utána döbbenten szinte elrohantam.  Mi volt az oka? Megint az én gondolataimat hallottam vissza.  És nem is tudom megmagyarázni... Rátapintott a lényegre, a lényegemre.  Pár szó után József Attilát idézte, nem tudom, tudatosan-e? És azokat, akiket kedvelek.  Nem tudom eldönteni: ő hasonlít-e rám, vagy ennyire jó emberismerő?
Szerinted szóba állnak egy olyan emberrel, aki akaratlanul mindent elrontott? Mindent megtennék érte, de nem tudom, lenne-e elég bátorságom ahhoz, hogy újra eléjük álljak. Talán akkor igen, ha nem kellene magyarázkodnom, és azt kellene játszani, hogy még nem hallották a nevemet sem..

Te voltál a második ember, aki őszintén örült annak, hogy felvettek.  Mert az első a testvérem volt. Aznap még egy boldog arcot láttam, a töris barátnőmét.  A három őszinte arc többet jelentett nekem, mint amikor megtudtam az eredményemet. Rajtam nem látszott semmi, és nem éreztem semmit. Bár Marmion szerint:
"A nagy öröm éppúgy, mint a nagy bánat, néma".
Lehetséges, hogy igaz.

Nagyon öregnek és nagyon gyereknek is tartom magamat.
Szeptember 20-án már 21 éves leszek. El sem hiszem!
A 18. és a 20. nem jelentett semmit, a 21.= már vén! Nekem. Ezzel nem akarlak sem téged, sem az idősebbeket megsérteni... A saját világomban gázolok.

Ennyi erővel regényt is írhatnék. Ha lenne hozzá bátorságom... Remélem, nem írtam nagyon sok rosszat, és látszik, hogy akarok valamit.
Belecsöppentem a baráti körödbe,  de nem tudok eligazodni.  Jóval többet tudsz rólam, mint más, és mégsem zavar. Pedig valójában alig beszélgettünk.
Te is,  Eszter is idősebbek vagytok nálam 3 egyetemi évvel, miközben kb. egyidősek vagyunk.  Nem titkolom, hogy zavar.  De inkább Eszternél, mint nálad.  Pedig vele többet találkoztam, és jobban ismerem.
(És sajnos a mozdulatokból egyre jobban értek már.)
(...)
Nagyon sokat köszönhetek Neked is.
Talán soha nem tudom meghálálni ezt a sok segítséget, de remélem, minden harcnak megvan, meg lesz az eredménye.
Ez a "levél-féle" nálam rekord teljesítmény.
Nem igazán tudom, várjak-e választ...
Lehet, hogy fel sem fogom adni, de lehet, hogy feladom, de csak később, "toldalékos formában".
Belegabalyodtam már a fáradtságomba, s ha lenne vakbelem, néha már halálra kacagta volna magát.

A címemet, telefonszámomat azért majd megírom.
Remélem, tényleg igaz ez az egész... Már azt sem bánom, ha nem az én munkám eredménye...Isteni segítség.

Nagyon jó munkát és szórakozást kívánok!
Vigyázz magadra, mert sok embernek szüksége van egy ilyen lányra!

1996. szept. 3