Bíborvirág - Tapló Napló - 1996.július 26. péntek

(...) Nem merem leírni sem, ami bánt.. Miért? Félek...Hányadszor írom ezt a szót magamnak?

Sok minden történt, amióta nem írtam ebbe a füzetbe.. Napló? Lehet....
Mindenekelőtt rengeteget olvastam azóta...

Emlékeztetőül:
Móricz Zsigmond:  Tyúkhúsleves (Novellák)

Karithy Frigyes:     Utazás a koponyám körül
                             Skarlát (Novellák)

Csáth Géza:          A varázsló halála (Novellák)
Füst Milán:            Őszi vadászat
                             Advent
                             Amine emlékezete
                             Nevetők

Nagy Lajos:           Kiskunhalom

Tótfalusi:                Új operamesék

Juhász Gyula Összes versei

Kristó Gyula: Magyar honfoglalás- honfoglaló magyarok
                      (szerk.) Az államalapító

Franz Boas:          "Népek, nyelvek, kultúrák"

Bitterh:                   "Vadak" és "civilizáltak"

Angelusz Róbert:     Kommunikáló társadalom

Buda Béla:              A közvetlen emberi kommunikáció...

László Gyula:          Őstörténetünk

Eszterházy Péter:      A halacska csodálatos élete

Glasenapp:               Az öt világvallás

Balázs Géza:            Újságíró- ismeretek

Ja, persze nem csak olvasok... Sőt, nincs időm olvasni... Nyughatatlan vagyok, és az is maradok.

15-én bementem munkát keresni, de az egyetemi állást már betöltötték. Rengeteget késett a vonat, a virrasztásra majdnem későn érkeztünk.  Most borzalmasan tárgyilagosan tudok róla beszélni (írni) - Mert csak magamnak beszélhetek (?) - írhatok...

A pap nem volt ott. Rengetegen voltak... Sok-sok koszorú... De mit ér már vele?!
Csak a mosolya, a kacagása maradt meg bennem.... De meddig? Hiányzik és mégsem hiányzik...
Úgy féltem.. Nem mertem bemenni megnézni, M.-val, kint maradtam A.-sal. És akkor ... -nak szólítottam már nem  csak gondolatban ... M...kát.

Kicsordult a könnyem, megdöbbentem.. Vagy, mi volt??

Aztán.. egyre többen jöttek...
"Meg ismersz-e? Ki vagyok?

Milyen gyarló is az ember...Utálatos, olyan - sőt, inkább rosszabb, - mint az állat.
Ha le tudnám írni, mit éreztem akkor...

Olyan mélyen belém ivódott minden.. Pedig ettől rettegtem.

Nem mertem megnézni... és nem is néztem meg.
Úgy éreztem végig, hogy ott van velem, és valami furcsa nyugalom szállt meg.

Tudom, hogy sokat szenvedett, de azt nem értem, miért...? hogy is fejezzem ki ... , miért, miért álmodta meg ő is a halálát és a temetését?

Én is, én is megálmodtam, de nem tudtam, kié... Nem. Szerencsére... Ott, a temetésen döbbent belém. Nem, nem is döbbenet volt ez, valami megfoghatatlan érzés.

Düh, és megnyugvás, riadalom, félelem és boldogság volt, amit éreztem.  (Szépen fogalmazza kétes érzéseit Catullus) És gyűlölet. Gyűlölet az emberek ellen. Akik a szenvedéseiről, az árván maradt gyerekekről beszéltek. És ekkor értettem meg. A halált soha nem fogom elfogadni. Belefásul az ember, de elfogadni soha nem fogja.  Ezért találták ki a túlvilágot? Létezik -e?

Az az érzésem, hogy igen. Vagy ez már nem is csupán érzés, hanem bizonyosság? Azt hiszem, de ezt is leírom majd. Ahogy ott ültem, már szinte szégyelltem magam. Tudom, nagyon-nagyon fájt, és nem kellene lelkiismeret furdalásnak lennie miatta... Nem.. Nem tudtam kisírni magam. Csorgott, folyt a könny a szememből. De csak akkor, és ott.  Másról gondolkoztam közben. Arról, hogy mit mondanak ilyenkor az emberek.

Hogy nem szégyellik magukat?!

Ha egymás előtt nem, Isten előtt? Vagy ha nem hisznek Istenben, miért vesznek részt a szertartásokon?
Sorolhatnám a kérdéseket, amik felmerültek akkor bennem. Nyugodtan ültem ott, és tombolt a belsőm... Aztán egy idő után teljes boldogság ömlött el bennem,   úgy éreztem. Ekkor szinte minden érzékem azt sugallta, hogy jelen van K.

Tudom, megfogadtam neki, hogy a lehető legtöbbet fogom tenni! Mindig, és nem adok fel semmit!  V-éknál. Megmozdult a nagy koszorú, ami rá volt helyezve! Úgy éreztem, ekkor lehetett, amikor ezt éreztem.. Érzés, érzés.. Hát nincs más szó erre??!!!

Részvét.. ocsmány egy szó... és gyűlöletes... És főleg.. hazug...
Mert az ember nem tudja felfogni, ami a másikkal történik.Azt, amit a másik megél,  érez, felfog és értelmez, soha nem fogja megérteni. Közelébe sem kerülhet! Hiába vannak ott a családok...

Mi egy férj és egy feleség? Mik a gyerekek? Vannak és lesznek. De nem voltak!  Vagy mégis?  Inkább voltak, mint vannak és lesznek?  Most írok, mint  vízfolyás.. Vajha, egyszer így is tudnám elmondani...Na, mindegy!

Szüneteltem.. lássuk csak a folytatást! (Jól elszórakozgatok itt magamnak!)

Szóval a virrasztásról teljes utálattal távoztam. Szótlanul, de egy furcsa - úgy is mondhatnám, hogy nyugalomteljes - állapotban.

Azért írom le mindezt, mert fel nem foghatom. Tavaly februárban teljesen kikészített N. halála. Pedig bármily durva is, K-mat jobban szerettem. És N. hiányzott, és gyakran benyitottam a szobájába, majd ijedten fordultam vissza, látta -e valaki?
Cikáznak a gondolataim.  Összekeverem a temetést és a virrasztást, mert olyan hasonló érzéseim voltak.
A temetésen már nem folyt a könny a szememből. Elbújtam szinte, mert volt rá alkalom. És csak a düh, és  a tehetetlen indulat könnyezte be az arcomat.

Miért a düh?

Mert vannak olyan emberek, akik ordítanak a fájdalomtól, és nem éreznek igazán.  És én majdnem összeestem, mint az álmomban...Szerencsém volt, hogy ültem.  És az álom miatt sem mertem megnézi K-t. És legfőképp egy aranyos, kedves, nevető p...-ra akartam visszaemlékezni, és nem egy fáradt, megtört, ....   arcra.

Nem tudtam azóta sem kiadni magamból, mint mást sem.
Tudok róla, és felfogom azt is, hogy ez nagy baj,  de nem tudom megoldani.

Akkor este elpityeredtem anyu előtt. Pedig pont előtte nem akartam. De éreztem, ez nem az az igazi.  Nem az, ami megkönnyebbülést hozhat.  És pont, pont anya előtt. Akinek a fájdalma az enyémnek száz-, mit száz, ezerszerese lehet! Akire annyira hasonlított K, hogy döbbenten álltam a debreceni állomáson, mikor "anyut" láttam magam felé közeledni: "mit keres ilyenkor itt?" -alapon. Nem mintha nem örültem volna neki.

Mindenki másképp fogja fel a halált.
Már régen úgy fogom fel az emberi viselkedést és cselekvést, mint aki anyagot gyűjt regényéhez, stb. Pedig még írni sem tudok, és egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok.

"Hol van már a tavalyi hó?"
Olykor bosszant, mert ilyenkor ösztönösen ebből a szempontból cselekszem és beszélek. Így sikerült a legtöbb dolgot elrontanom. ..

Ekkor a hazafelé úton is furcsa megállapításokat tettem.  A családomban mindenki kerülte a "témát".

Az élet, az élet vette át a szerepet, a majd.
Arra gondoltam, hogy A. és Zs. tudja ezt feldolgozni, ha én nem tudom?! És a kis H-ak?

Miért érzem én kevésnek az életet?

A virrasztáson első fájdalmamban az Úr ellen  "lázadtam".  A legdrágább kincseimet veszi el, és csak szenvedtet. És utána elgondolkoztam az imádságok özönében.  Hogy miről?

Arról, hogy megérdemeltem! Kínlasszon, mert szerves részemmé vált már a kínlódás, a szenvedés. Mert akkor érzem jól magam, akkor jövök rendbe. A legnagyobb súly alatt. (biztos, hogy így gondolom??!!)

Mik voltak az indokaim? Az elmúlt két év... Örömre ebből nem emlékszem...

S ez már a harmadik év!

És kerek, és a "legszebb kor", aminek napok kérdése már, hogy vége legyen. És én nem fogom tudni azt mondani: mert nem csak a húsz éveseké a világ!

Mert ez a huszas sem különb a tizennyolcnál, aminél nem éreztem semmi, de semmi változást!

Mi az oka, hogy ezt érzem? Egészséges felfogás ez? Van egészséges felfogás? Akkor milyen? Nem tudok élni?

És ki tehet erről? Én? A világ? (...)

Örömre ebből nem emlékszem...

DE!!!

Örülök annak, hogy látok! Annak, hogy tudok olvasni!  Annak, hogy fel tudom fogni, amit a könyvek írnak, és képes vagyok felismerni a "nagy" műveket!

Örülök annak, hogy nem csupán a magam hibájából tudok tanulni, annak hogy borzalmasan kritikus vagyok (jó értelemben) .

Annak, hogy tudatosan nem vétkeztem, és nem követtem el bűnt.

Annak, hogy vannak emberek, akiknek Rám van szüksége, még, ha nem is mondják!

És félek magamtól.. Komolyan félek... Sok-sok percet éltem át úgy, hogy borzalmasan nagy teljesítményt produkáltam. .. De tudom, hogy ezt tudatosan rejtettem... Mert csak szidást kaptam akkor is, ha dicséretet vártam, mert tudtam, hogy ez jó! Bűnös vagyok, mert nem használtam ki.

És hordom a saját keresztem, mint más is... Megérdemlem.

De a rablánc nem enged, mert a szabadság másoktól való függőséget jelent! És minél idősebb egy ember, annál inkább másoktól függ! Acélja pedig, hogy független legyen.  Hát nem nevetséges ez?! Nem túl morbid?

A gyerek azt hiszi, hogy neki semmit sem szabad.. pedig, pedig ő sokkal nagyobb szabadsággal rendelkezik!

És nem tudja...

Mennyi mindent megbán az ember! És mégis van ereje újra kezdeni. Honnan ez az élni akarás?

A haláltól való félelem?

Na, és ha van másvilág, ott is élünk. Vagy az nem ilyen? Na,  és?

Ah.. megint nem vagyok igazán őszinte.. Pedig ez a zöld füzet azért "él".

Kezd életre kelni egyhangúságából. Rovom a sorokat. Van értelme?
Beszélni, beszélni, beszélni akarok? Kivel?
Hol a színház, a televízió, a videó, a magnó, ...?

Hol vagyok Én?!

Lehiggadtam. Itt vagyok,  ülök a szobámban. Az óra ketyegése mutatja (múlatja) az időt. Mindjárt este kilenc. Sötét van. Anyáék még mindig kint vannak.

Szerettem volna mindig átvenni a munkájukat, hogy pihenjenek. Remegtem a sóhajok felett, és arról álmodtam, hogy majd Nekem sikerül segítenem... Álom..

Nem is tudom, mi is... (Mi az álom.?)

Félbehagytam a két hét elmesélését.

Röviden:

Szerdán már az építkezésen segítettem. Nem kíméltem magam, mert mert tudtam, hogy ez sem fog segíteni...
/Már egy-két (több?) éve nem tudok aludni normálisan). Kék-zöld foltos vagyok, még most is, és akarom is olyan, mint akit össze-vissza karmoltak... De jól esett... Emberek közt voltam, akik a rokonaim...

Még így is sok időm maradt gondolkozni...
Pedig ez elől menekülök! Ka-nak a karját fáslizni kellett este, én leégtem. Nekem is fájt mindenem, de nem szóltam. .. és egy enyhe vita után másnap természetesen én maradtam itthon. Pedig ismét féltem. Mert egyedül gondolkozok. Sokat,  és ..  A fenébe! Három könyvet olvastam el aznap főzés és állatetetés mellett! Este hétig, mert akkor jöttek anyáék. Pénteken délelőtt Eszterrel, délután Beával voltam . De színészkedtem.. Színészkedtem?!!
Talán szombaton ment vissza Ka...
A Vasárnapra nem emlékszem. Hétfőn újra Debrecenbe kellett menni. Esztertől elhoztam a táskámat, könyvtárban voltam..

Miért nem emlékszem?

Ja, kedden Pesten voltam! Eredménytelenül. Szerda félpihenés, csütörtök ismét Debrecen.  Ka..-hoz, könyvtárba, E.. nénihez.

Péntek Tanulmányi Osztály.

Várt a kikészített levél.. Elutasítás...

Le akarok írni mindent, de fáradt vagyok..  Holnap Valival kell találkoznom: Kisvárdában.

Már lassan mindent unok.. Baj van....