Bíborvirág - Tapló Napló - 2002. 12. 25.

2000 szelleme után most újra kezembe veszem a tollat.

Egy csodálatosan hasonló idézettel szeretném kezdeni, a :

Kérdések és válaszok
- tizenhét interjú a hetvenes évekből -
Görömbei András kérdéseire válaszol
Aczél Géza, Baka István, Balázs József,  Farkas Árpád, Gion Nándor, Kis Pintér Imre, Kiss Benedek, Kocsis István, Kósa László,  Kovács István, Marosi Gyula, Nádas Péter, Nagy Gáspár, Ördögh Szilveszter, Pintér Lajos, Varga Imre és Veress Miklós

" A kézirat haladását követő első évtizedben négy kiadó fogadta el közlésre a kötetet, négy kiadó biztatott azzal, hogy megjelenteti, de aztán sorra meghiúsultak reményeim.!"


Csodálatos, ragyogó napra virradtam, miután hajnali 3 órakor papírra vetettem korai ébredésem néhány soros versecskéjét.
Az édes pillanatok továbbra is fűszerezték mai napom perceit.
Mohón olvastam Füst Milán sorait, és a Görömbei tanár úr kérdéseire adott feleleteket. A délelőtti Nap szikrázó fényében  3 grafitrajzom is született. Sajnos elégedetlen vagyok még velük, bár elég esztétikusak lettek. Úgy érzem, van még mit tanulnom.
Testem - lelkem izzó gömbként viselkedett, míg hallgattam Kondor Katalin (MR) interjúját Balogh Bélával, aki Erdélyből Svédországba, majd Magyarországra telepedett. Sajnos olyan érzésem van, hogy találkoztam már vele. Élettörténetének szinte részletesen megvan a lenyomata bennem. Nehéz ezt írásba foglalni, majdnem lehetetlen.
A saját életem elfelejtett részleteinek érzem!
Talán nem érdemes ebbe mélyen belemenni.
Azok a szelíd, békés képek, amelyekkel kerti sétám alkalmával teltem meg, varázslatos üdeséggel telítenek meg.
A szikrázóan hófehér kertben sétálva kicsiny versecske fogalmazódott gondolataimban, miközben a Nap melegítő sugarait éreztem az éles levegőben. Nem csupán a lelkemet járta át ez a csönd, de a friss levegő megpezsdítette a szoba melegétől ellankadt testemet, véremet.

A csikorgó hó
Halk lépteimet
Vidáman nyeli el
A távolban kicsiny madár
Csak titokban énekel.
Elmarad mögöttem
A cipőnyom,
Izzik, és száguld
A gondolatom
Átjárja testemet az éltető,
Szíveket pezsdítő
Téli levegő.
Frissíti véremet, sejtjeimet
Hogy újra kedvvel
Építsem fel a verseimet.
Leszállt az est,
Sötétben vagyok
Lassan most már
Mindent
Abba is hagyok.


Valójában nem is tudom, hogy mit, de érzem, hogy írnom kell. Zaklatottan, és mégis formába öntve kavarognak a gondolatok a fejemben. Izzik és feszül az izmaiban valami, ami oly megfoghatatlannak, érzékelhetetlennek tűnik, és mégis ott bujkál valahol. az est és a rejtélyek sötétjében.
A pillanat magasztossága az eszméket a magasba emeli, lendületet ad a szundikáló, búsongó gondolatoknak.

Ott érzek a szívemben vallást, történelmet, nyelveket, tanárokat, diákokat, rokonokat és barátokat.. Szavak és mondatok repkednek a levegőben, mozdulatok peregnek lelki szemeim előtt, filmként vetítve elém a hajdanvolt eseményeket.
Újra él előttem a Kossuth Lajos Tudományegyetem mívesen épített épülete, melynek falai között oly sok nagy elme fogalmazta már meg érzéseit, gondolatait. Látom a Pázmány Péter Katolikus Egyetem modern épületeinek képét a piliscsabai csöndből kiemelkedve, amint szépségével, és tisztaságával lassan magához köti szívemet-lelkemet.
Érzem az Eötvös Loránd Tudományegyetem lépcsőinek rengetegét, ahogy szedem a lábaimat a negyedik emelet tantermei felé.  Képek, polcok a falakon. Egyetemi tanárok, előadók neveinek rengetege az ajtókon. Simogató, kíváncsi pillantások ezrei száguldanak a levegőben.

Most gondolatban végiglapozom könyveim százait. Ujjaim hegyével érintem a frissen megvett könyvet, és átjárja illata újra és újra orrcimpáimat. Oly szomorúsággal tölt el a gondolat. Egykor azzal a gondolattal faltam a könyveket, hogy majdan továbbadom a tudásomat emberek százainak, ezreinek.
Felelevenedik előttem, amint belépek az ELTE Ferenciek terén lévő, klasszikusan szép könyvtárába, ahogyan a szívet gyönyörködtető palota épületének biztonságot jelentő zugába húzódok az Országos Széchenyi Könyvtárban.
Míly csodás séta után érkeztem a Magyar Országos Levéltár épületéhez!

Múzeumok, templomok képeinek tömkelege áramlik most elő a lélek kis zugából, ahol évekre meghúzódva várták, hogy talán új életre kelhetnek megelevenedhetnek valahol. Egy papírlapon, egy mesében, egy filmen.

A Duna-parti séták édes íze, a Gyöngyös partján szikrázó tűzijáték, a Mechwart-tér óriási hintája szál az óra másodpercmutatójának tompa kattanásaira.
Hogy keresek valamit, valakit, nem kérdés. Bejárom gondolatban a piciny zegzugokat is, ahol megfordultam. Ahol a kezem munkálkodott, ahol gondolataim megfordultak.
Olykor sírós-nevetős hangokat hoz a nyári szellő, és bút, bosszúságot a tél hófehér pihéi.

A Balaton zúgása, az Északi - Középhegység patakjainak vízesése, a tücskök ciripelése mind-mind ott él bennem, és mégis helyet szorít az űrnek, a semminek, amit minduntalan be kell tölteni valami édes, valami finom dologgal. Sötét kis szoba, kristálycsillárok által bevilágított szalon. Óriási parkok, cirkusz, játszótér.
Remegő hidak, tomboló zene, és a templomok meghitt, messze zengő orgonaszava kavarog a könnyfolyamba vegyülve.

Zöld szemeim lázas pirosan ragyogtak vissza rám a fürdőszoba tükrébe lopva lelkiállapotomat.

Hogyan mondjam el, amit nem lehet?

Szóra szó, mondatra mondat épül. Mint kőre kő. Épül a vár.
Az én váram, az én házam olyan hamar romba dőlt.
Rossz helyen, védősáncok nélkül., őszintén, tisztán kezdtem építkezni, megfeledkezve a természet vad és pusztító kezéről, amely sokszor puhán, védőn nyúl felénk, máskor erőszakosan dönt és rombol.

Hogy ígérni és nem megtenni valamit nem csupán csúnya dolog?

Ezt nem mindenki ismeri fel.  A szíved, lelked kerül veszélybe vele, és ezzel az életed is.

Sokkal könnyebb olyat vállalni, amit biztos, hogy megtehetsz!

Míly könnyű lett volna szemébe nevetni annak, aki bántott, rábizonyítva hazugságát, szemébe mondani az igazat, ha fakadt volna szó a könnyek között, a száraz és cserepes ajkakon!

Míly könnyű lett volna odatartani a tükröt annak, aki a hibák sorát vetette papírra, ..miközben az ő mondatai hemzsegtek a hiányosságtól!

Rejtett hazugság, szidalom és ostobaság a sorok vidám, barátságot hirdető tömkelegében.

Szalad a toll a papíron...
Remélem, keveset fog pihenni...

Izajás 38

Mai kedvenc versem:

Füst Milán:

Alázat


Ha feljajdulsz, ha vérzel,
Többé nem kérdelek, mit érzel...
Futok én s akár mezítelen lábbal, rögtön, esztelen,
És addig gajdolok,
Míg fájdalmadat elfedtetem.

Hisz úgyis azt hiszed:
Szívedre mindig én dobok követ...
S ha visszagörgeted reám,
Mi haszna van?
Az engem eltemet.
Ezentúl szótlan szolgálód leszek
S ha majd holdkóros vágyad elragad:
Oh légy nyugodt, míg nem vagy itt,
Én rendbe hozom meggyűrt ágyadat...
S ha meggyötörnek gonosz álmaid:
Az égbe szállok gyógyitó füért
S a homlokodra fénykoszoruért.


Tetszett még:

Füst Milán: Gúnyos intelem
                 A csönd hercege