L. Varga Éva: Visszaváltozás

L. Varga Éva:
Visszaváltozás
(Franz Kafka Átváltozás c. novellájának "folytatása" - iskolai dolgozat)


A becsapódott ajtó ismét elzárta a külvilágtól, s a hivatalnokból lett bogár támolyogva vonaglott beljebb és beljebb a sötétségbe...Testét-lelkét sajgó fájdalom járta át, húga kegyetlen szavai szinte halálra sebezték.
Magába roskadtan mászott be a biztonságot nyújtó kanapé alá, s körbejáratta szemét a környezetén. Vastag portakaró lepte a szobába halmozott tárgyerdőt. A földön itt is, ott is ételmaradékok terjesztették romlottságuk elviselhetetlen bűzét, s a levegőben cérna- és porkavalkád cikázott az ajtó által keltett légáramlat hatására, majd lassan leülepedett. A csillagok halvány sugara megváltóként világított be az elhagyatott szobába.
Mégis, e megszokott, egyetlen barát a fény jelenléte elviselhetetlen szorongással töltötte el...
Hidegnek, távolinak érezte, s eddigi teljes létének mindig gyűlöletével fordult ellene.
Hivatalnokságának elfojtott érzései vad orkánként zúdultak rá, felsejlettek előtte monoton munkájának, gépies életének eltorzult képei. Hirtelen pergett le le előtte emberi élete valamennyi apró rezdülésével együtt, s az őt akkor még érzékletlenül hagyó dolgok minden bogár-ízét megremegtették. Az ízig hatoló tűz megújuló gondolatvilága elterelte a figyelmét a testét kínzó szüntelen fájdalomról és szinte önkívületben próbálta átgondolni helyzetét.
Végtelen időnek tűnt ez a pár pillanat, s lobogó dühe lassan csillapodni kezdett. Emberi szíve összeszorult, amint átlátta saját, és családja helyzetét. E lelkiállapota lehetővé tette számára, hogy önmagából kilépve, családtagjainak szempontjából nézze a történetet. (Undorodva fordult el önmagától, mint embertől, és mint állattól egyaránt). Felfogta rettenetes helyzetüket, átélte magára-maradottságuk valamennyi rezdülését, a minden apró mozdulatukba, gondolatukba beleremegett.
Ugyanaz a mérhetetlen szülői és testvéri fájdalom járta át a lelkét, ugyanaz a borzalom öntötte el testét. Látta maga előtt arcizmuk minden apró rándulását, az erőlködést, a küzdelmet, a látvány felfoghatatlanságát, a megrökönyödést tükröződő szempárokat.
Átélése tökéletessé vált, szaporán zihálva, légzési nehézségekkel küszködve tért vissza bogarasan emberies tragikumába. Szédületes beleélési képességére most jött rá, s kisszerű, nevetséges életét kívülről szemlélve teljesen meghasonlott emberi voltával.
Kívülről hirtelen beszéd hallatszott, s ez kizökkentette álmatag világából. Éberen figyelt minden egyes szóra, s megrázkódott a hallottak hatására. Igaz, hogy kívülről állat, de belülről érzelmi telítettséggel bíró ember! Szüksége van a szeretetre, ha nem is teljesre, de csupán egy hangyányira. Nem tud beszélni, de ugyanúgy gondolkozik, érez mint bárki az emberek közül... Felfogja e rendkívüli helyzetüket minden felfoghatatlanságával együtt, csak egy kis megértést tanúsítsanak az ő irányában is! Elvakult düh járta át, de hamarosan felemelő megbocsátás érzése uralkodott el tagjaiban. Szívéből patakzott a könny, önkívületi állapotba zuhant.
Grete undorral és gyűlölettel telt meg bogár testvére iránt. Érezte, ha most nem tör ki, idegei végleg felmondják a szolgálatot. A két szülő fájdalmas, elkínzott arccal meredt a félhomályba, időnként meg-megremegve. Grete éles, hideg szavai csak Gregor tudatáig jutottak el... Apa és anya egyaránt beleroppant az élet kegyetlenségeibe. Grete nem hiába vált a család támaszává. Érzelmi kitörését kontrollálva megnyugodva ereszkedett le két szülője közé, s megfáradt kezüket kezébe véve mérhetetlen biztonságot árasztott maga körül.
Hatalmas, végtelen csönd ereszkedett a házra, mintegy védelmül a további kínok sorozata ellen.
A hatalmas bogár sérült kitinpáncélja alatt meg-megvonaglott az égő, lázas test. Hatalmas zsibbadtsága már elmúlóban volt, s fájdalom uralkodott el idegein. Görcsös rángások futottak át lábainak ízén, és visszanyerte eszméletét. Szúró fájdalmat érzett a hasi oldalán, kezdte szűknek érezni a páncélját. Pillanatra átfutottak előtte az elmúlt nap képei, s szorogó bizonytalanságérzete teljes erővel tört rá.
Vágyakozás fogta el, elmondani gyötrődését, érezni a szűkebb közösség, a család melegét. Szeretett volna kisfiúként anyjához bújni, s őszinte, gyermeki szóval álmodozó tekintettel figyelni apja remegő, öreg kezét. Rádöbbent a valóságra, s megjelent előtte anyja és apja ráncos, fáradt, ősz fürtök övezte arca, meggyötört tekintete. Látta maga előtt saját, kifejezéstelen arcát, monoton élete egyhangúságát, a szürke hétköznapok irtóztató csöndjét, melybe csak húga kedvessége, mindenek fölött álló erőfeszítése vitt egy kis változást. Megbánása végtelen erővel tört rá, révedező tekintete hajóként úszott a fénysugár végtelen folyóján, s ismét az érzéketlen valóságba merült.
Jó néhány óra telt el így. Az ég alja szürkülni kezdett, s megjelentek az őszi nap első sugarai. A kanapé alól mocorgás hallatszott, majd koppanás. Gregor sajgó fejéhez kapott. Csodálkozva nyúlt ismét oda. Ismét bodor fürtök rengetege borította fejét. Határtalan öröm járta át. Igyekezete, hogy elhagyja szűk helyét azonban eleinte sikertelennek bizonyult. Sajgó teste eszébe juttatta helyzetét, és küszködve, undorodva próbálta elhagyni e kellemetlen helyet.
Grete zaklatottan, belső szorongásra ébredt. Elfojtott érzéseinek az álom határt engedett. Szíve összeszorult, a fájdalomtól bódultan meredt a homályos szoba zordon, titokzatos ajtajára. Hirtelen meglepett, örömteli kiáltás hagyta el ajkait...
Az ajtóban teljes, megváltozott valóságában Gregor állt.

(Debrecen, 1993-94)