Bíborvirág - Tapló Napló - 2008.

Nyugalomra vágyom, nem magányra…

Nyugalomra vágyom, nem magányra…

                                     hogy arcod képét ne csak a képernyő lássa…


                                              Szeretnék végre alkotni az égre, vonásokat festeni a lap színére…

vagy fonákára… mindegy..

                                                            Csak végre amit mondok, elhiggyed…


Hogy velem legyen a hit és a remény..s az aki csak szeret, bármilyen szegény…


                                                                             pénzben, lélekben, érzelemben — mindegy…

Csak az a lényeg, ami nem mindegy…
      
                                                    Hogy soha nem vétettem… azt te is szívedből higgyed!

Az őrjítően hangos zene is lehet megnyugvás, ha azt teszed, amit a lelked lát..


                            Mit sem ér a szabály, a rend ellenében.. de szabály van mindenki kis buksi fejében…


Hogy értsd, hogy megértsd mit lehet és mit nem… olvasnod és beszélned is kell itt lenn..

                                                          Soha nem csak a jövő a lényeg.. élj végre a mában, s érts meg!


hogy szivárványt festess te is az égre…!!!

                                             hogy neked is higgyenek végre..


Hogyan kiáltsam, nem a csukott száj az ami lát, nem a választalan levél meséli el az igaz dolgokat..



Csak a szó, a mondat, amely mindent megmutat.. a képpel a tárggyal, a mozdulatokkal… 

és a te sajátos kis 

                                                                grimaszaiddal..

A teremtő márvány csakúgy néma

                                                     marad.. bár elbeszéli évezredek neszét, zaját…

 soha nem fogod hallani a hangját..



kiejtett betűket nem hallasz soha.. a leírtakat is hamar benövi a moha…



A percek csak jönnek feléd, és mennek …. egyik sem áll..



                                                        Hogyan kiáltsam végre, hogy tenni kellene már!



                                                                                   Elhinni a jót, s azt segíteni… nem a
végtelenségig betegíteni… szúrni - vágni - nyomni..



                                                      s az élettel együtt csak eltolódni..s tolni…




Érezni kell, tudni mi a jó.. egy végtelen skálán,

                                                                           amit belep hó, jég, és folyam..



s talán egyszer a csillagok között rohan a gondolat..



                                              Nem kell elhinni a hazug dolgokat.. védte magát? eltűnt csendben…



Nem ordít, nem bánt… csak a rendben és
                                                                  magányban botorkál csendben…ez az én lelkem….

bár ütött, vágott volna minden támadásra… lenne, aki most igazán s igazul látna..



Hogyan kiáltsam, hogy végre el kell mennem.. arra az útra, amelyre jöttem…



Amelyen velem jár és velem járt az Isten.. és bárki állt utamba, csak állt, mert a Mindenható csak percekig                                                  várt…
                                                                Tudod, nem kell hinned..



meg van írva az, hogy mit kell tenned…s a fele csak benned…


Néma sikoly csak az álom ma már… s a képernyő képe egy percet sem vár...
                                                 álomból való lett, s a való ma már csak álom kell legyen..


melyre az érzelem csak egy legyintést kell hogy tegyen…Mert fáj…
                                     ordít és sikolt.. és csak az tudja, hogy mi volt, aki teremtette…


                                              S logika, történelem csak “megette”…. csak ” megette”…




Mert azt is csak ő teremtette és menesztette….