L. Varga Éva: § Álomvilág §

L. Varga Éva:

§ Álomvilág §

A tájat a felkelő nap sugarai vöröses fénnyel vonták be. A tisztás harmatos növényzete üdén ragyogott a napfényben. Az éjszaka ismert zajai fokozatosan szűntek meg, és a tájon másfajta hangok váltak uralkodóvá. Az erdő fokozatosan megelevenedett. Hűvös hajnali szellő zizegtette a fák leveleit, s a felemelkedő nap hamarosan felszárította a nedvességet.

Már delelőre járt az idő, amikor a fák között húzódó csapáson kis társaság jelent meg. A természet ölén kissé felszabadultabban viselkedő csoport vidám hangorkánnal adott hangot elismerésének, amikor rátalált a szinte tökéletes harmóniát sugárzó, kerek tisztásra. A csoport hangadó emberei úgy ítélték meg, hogy a hely tökéletes arra a célra, hogy a magukba fojtott érzéseknek és tapasztalatoknak szabad áramlást engedjenek. Hamarosan letelepedtek a selymes, dús pázsitra, amely mintha titkos kezek gondos munkáját hordozta volna magán. Néhány perc múlva megjelentek a bokrok mögött felszerelésekkel terhelt társaik is, akik rejtélyesen mosolyogva telepedtek le körükben. A titokzatosság pillanatokra fenséges csöndet varázsolt köréjük, melyben újra hallhatóvá váltak az erdő titokzatos zajai.

Egy szőke, göndör hajú fiúcska törte meg e különös hangulatot, felfedezve az egyik dobozból kilógó, mesefigurákkal díszített széles nyakkendőt. Szinte repült a színekben pompázó, sejtelmes ládák felé. A figyelem teljes mértékben felé irányult, s a szempárok kíváncsian meredeztek a tisztásnak e bizonyos pontja felé. A gyermek megrántotta a nyakkendőt, de a láda zárja nem engedett. Ekkor hisztériásan legörbülő szájjal hátrafordulva, keresni kezdte a tekintetével édesanyját. De a közeledő idegen arcok tömegében még véletlenül sem sikerült felfedeznie. Kezében még mindig a nyakkendőt markolászva, patakzó könnyekkel szemében ijedten tekintett a fölé hajoló lány felé. A lány aranyszőke haja lágyan omlott fedetlen vállaira, s a búzakék szemekből sugárzó gyöngédség elapasztotta az előtoluló könnyek áradatát. Az elefántcsont-fehér kéz felpattintotta a zárat, a láda előtárta elrejtett kincseinek világát. A gyermek vidáman felkacagott, és két kezével alaposan belemarkolt a láda tartalmába. A két piciny kéz hirtelen rándult vissza, s rózsaszínű ujjacskákon bíborszínű vércsík jelent meg. A fiúcska ismét feljajdult, kezét fehér ingének vászonredőibe rejtette, s szakadozottan felzokogott. A sírás ismét csak rövid ideig tartott, hiszen a riadalom felett úrrá lett a kíváncsiság. A másodperc töredéke alatt nyúlt vissza a ládába, és kirántotta a szemtelenkedő, szúrós tárgyat. Ruhatű csillant ujjai között, mely selyemkendőt húzott magával. A kendő sarkába varrt díszes aranyhímzés azonban már a felnőttek figyelmét keltette fel. Egy régi vers sorai tündöklöttek a ragyogó, lassan egyre perzselőbben sütő nap fényében. Pattant a többi láda zárja is, és ódivatú ruhák, kiegészítő eszközök láttak újra napvilágot. Kissé dohosnak mondható szaguk régi korok emlékét idézte, felborzolva a kis csoport kedélyvilágát. Az elszabadult fantázia végtelen tere kiterjesztette óriási szárnyait, és csak röpke perc kellett ahhoz, hogy letűnt korok emléke újra valósággá váljon.

A kisfiú finom, fekete legyezőre talált a sok fölösleges kacat között, és lelkesen nyújtotta az égszínkék, tüllfodros ruhában pompázó leány felé. Fejét édesen félrehajtva csodálta a szépséges idegent, aki jutalmul gyengéden simogatta meg kócos fürtjeit. A gyermek letelepedett a fűbe, kíváncsian figyelve a körülötte zajló eseményeket. Gondolatai fokozatosan eltávolították a valóságtól, s lassan mély, mézízű álomba szenderült. Fürtjeire harangvirág borult, arcát enyhe szellő hűsítette. A tisztáson pedig egy élet-ízű, régi kor eseményei elevenedtek meg, a jelenlévők beleélő képességének , fantáziájának teljes mértékű igénybevételével.Hórihorgas, fekete ruhás férfiú jelent meg a kökénybokrok mögött, fekete bajsza és csillogó cilindere között egy lorgnon villant meg. Ha a ragyogó napfény nem aranyozza be a keretét, talán nem is látszott volna, hogy az úr mélyen ülő, sötétbarna szemekkel is rendelkezik. Szinte félrehúzott szájával szorította szemére lorgnonját, mintha szemgolyóját erőszakkal igyekezett volna a helyén tartani. Esetlennek tűnő mozdulatai mégis valamilyen különös bájt sugároztak a társaság többi tagja felé. Hosszú lábai minduntalan összeakadtak, s amerre járt, önkéntelenül is nevetést támasztott megjelenésével. A mozgások lassan harmonikusabbá rendeződtek, s a zajban halkan felcsendült egy verkli hangja. A zenekart igyekezett pótolni felcsendülő melódiáival. A férfiak különös öltözetükben megindultak választott párjuk felé, s az ismerkedéssel kezdetét vette a táncrend kialakítása is.

A leány harmonikus megjelenésével felkeltette a férfi figyelmét. Két szemsugár találkozott a megtört levegőben, s a lány lesütötte szemeit. A férfi botladozó lépteivel indult meg felé, keresztültörve a tisztáson keringő színes forgatagon. Egymáshoz ért a kezük, s élénk bizsergés járta át minden porcikájukat. Lassan összefonódva lejtettek a verkli dallamára. A férfi levetkőzte minden esetlenségét, vonásai kisimultak, elfelejtkezett minden borzongató gondolatáról. A dallamok egy felszabadult világba vonták őket magukkal. 

Az idillt azonban váratlanul mély fájdalom járta át. Tekintetük a földön pihegő gyermekre esett, s szinte egyazon pillanatban jöttek rá arra, hogy mindez csak röpke perc az idő végtelenjén. A harmónia egy törékeny kristálygömbje, amely bármelyik pillanatban a földre zuhanhat. Még szorosabban ölelték át egymást…

Az erdő felől hirtelen zaj támadt. Egy fehér köpenyes alak rohant át a tisztáson, minden járható utat elkerülve. Köpenye szinte uszályosan vonult utána a levegőben, beleakadva a bokrok töviseibe. A társaság ijedten rebbent szét, s megrökönyödve tekintett a férfi után, aki kezében injekciós tűt tartva, félőrülten ordítozva veszett el az erdő sűrűjében. Hirtelen zuhant rájuk a valóság, s mire a férfi széttekintett, az „aranyhajú” lányt már nem látta sehol. A lábainál csupán egy törött ampullás üveg hevert, mely a rohanó férfi zsebéből hullott ki. A férfi pillantása az üvegről a gyermekre esett, aki riadtan törölgette óriási szemeit. Keresni kezdte édesanyját, de a zsibongásban sehol sem lelte kutató tekintetével. Kíváncsian fölpillantott a mellette álló férfire, majd lassan megindult felé. A férfi megfogta a gyermek kezét, és elindult véle a kitaposott ösvényen. Alakjukat lassan végleg eltakarták a falevelek...

Varga Éva

1998. április 29.

Megjegyzés: A történetből egy megadott elemet mellőztem... Szándékosan, mert megtörte volna az eseménysort.. De így is jelest kaptam rá.  Köszönöm!

Köszönöm Zolinak, hogy benne élhet,  és mindenkinek, aki már gyerekként segített, a színpadra állni...és merni...

Juhász István szemináriuma, hangjáték